Alföldi Róbert: "Nem érzed most, hogy szükség lenne egy férfira?" Molnár Pirosk.

- Hévízen, ahol kicsit ápolom a lábamat, és utána Fonyódligeten, ott van nyaralóm.

Minden nyáron elutazol egy kis pihenésre?

Régebben a tengerparti kiruccanásaim az Adriához vezettek, de mostanában már nem érzem magam képesnek a hosszú, tízórás autózásra. Még ha mások visznek is, az sem igazán vonz. Valamikor én is volán mögé ültem, de a pacemakerem miatt a repülés gondolata is aggaszt. Így hát, jobb, ha élvezem a nyugalmat otthon.

- Egy közös munkánk során egy állami vállalatnál találkoztunk, és számomra rendkívül fontos szerepet töltöttél be ott. Persze, Molnár Piroska színésznő munkássága és próbái érdekesek, de te voltál az, aki mindig a legtermészetesebb módon válaszolt a kérdéseimre, amikor nehézségekkel küzdöttem. Hogyan alakulhat ki az emberben ez a tiszta, őszinte és hátsó szándék nélküli látásmód?

- Nézd, sokkal egyszerűbb a másikat kívülről szemlélni, és így könnyebben megállapítani, mit kellene tennie. De amikor saját magamra terelődik a szó, akkor már nem olyan egyszerű.

- De mindig is ilyen maradtál, már húszéves korodban is.

- Húszévesen, nem hiszem. Én egészen harmincéves koromig ilyen ki, ha én nem, voltam.

- Mire föl?

- Hát ez az. Úgy éreztem, én vagyok a világ közepe, minden oké velem. Alig vettem észre a többieket. Aztán fenéken billentett az élet, meg hát azok között, akik közt felnőttem vagy a fiatalságom telt, hál' istennek! voltak bölcs és nagyon klassz emberek. Ők nagyon finoman rávezettek arra, hogy nem én vagyok a legtehetségesebb, a legjobb, a legokosabb, hanem mindez így vagyunk, együtt. Tudod, ez volt a kaposvári társulat, és a sorsnak köszönöm, hogy ott voltam.

Amikor Koltai Robival csevegtünk, említette, és olvastam is róla, hogy Kaposvár akkoriban a béka hátsó felén tanyázott.

Még csak előttünk állt az időpont, de Robi már a főiskola befejezése után leszerződött oda.

- Pedig osztálytársak voltatok.

Természetesen! Íme egy egyedi változat: - Igen, abszolút! Abban a bizonyos béka feneke korszakban ő már ott volt, mi pedig Kiss Pistával, a másik osztálytársammal, aki már nincs köztünk, Szegedre szerződtünk. Pista előbb ment Kaposvárra, mert én akkor, amikor Zsámbékit kinevezték főrendezőnek, és Komor Pistát, aki addig Szegeden volt főrendező, átvitték igazgatónak. Már nem volt kérdés, hogy én is átmegyek.

- Nagyon sokat beszéltetek Kaposvárról, de szerintem azt előre nem lehet elhatározni, hogy mi egy nagyon igazi, valós csapat leszünk.

Nyilvánvaló, hogy a vezetőség tisztában van azzal, mit kellene tenni. Régen a vidéki színházakban volt egy heti szünnap, mégpedig a hétfő. Mindenki arra várt, hogy a hét folyamán mindent ledaráljunk, majd hétfőn Pestre utazzunk... De valójában mit is csinálsz hétfőn Pesten? Mi ezt a logikát megfordítottuk. A hétfő Pesten csupán egy kis ínycsiklandó csemege lett, míg a keddtől vasárnapig tartó időszakban valóban elkezdtünk élni. Igen, ott kell színházat csinálnunk, ahol a mindennapjainkat éljük. Pár év elteltével pedig egyszer csak azt vettük észre, hogy buszok érkeznek hozzánk Pestről.

Az én színházi élményeim a kaposvári előadásokkal mindig különlegesek voltak, mert olyan mélységeket tártak fel az életemből, amelyeket a mindennapi gondolkodás nem mindig ölelt fel. Ezek az előadások új perspektívákat nyitottak meg számomra, és megkérdőjelezték a megszokott beszédmódokat, elemzéseket és a történelmi eseményekről alkotott képet. Olyan rétegeket fettek fel, amelyekre eddig nem is gondoltam, és így újraértelmezték a tapasztalataimat és a világot körülöttem.

Az igazgatóság már a főiskolai évek alatt kiválasztotta a rendezőket, akiket később meghívtak. A végzősök közül ki az, aki hasonló ambíciókkal bír, és képes beilleszkedni a csapatba? Ők örömmel érkeztek, és természetesen nem csupán az volt a lényeg, hogy ne legyen nálam tehetségesebb, hanem hogy a legjobbak kerüljenek a projektbe.

- És az az elképesztően bomba nő. Nem vágytál arra, hogy címlapon legyél, Pesten legyél, tévében, filmben, híres legyél?

Bámulom a régi fényképeimet, és azon tűnődöm, ki ez a lenyűgöző szépség?

- De a többiek észrevették, hogy igazi bombázó vagy.

- Látták, talán. Vágytam Pestre, de olyan hihetetlen szellemi erő volt Kaposváron, és az elkezdte vonzani más művészeti ágakból az embereket.

Ez most már teljesen rendben van, de van egy fiatal lány, aki első generációs értelmiségi, vagy legalábbis olyan életet kezdett élni, ami teljesen eltér a családja hagyományaitól.

Természetesen! Íme egy egyedi változat: - Igen, abszolút!

A kamaszként minket a ragyogás és a fényesség vonz, nem pedig a szellemi alkotás rejtekhelyei.

Számomra közben ott voltak a Film Színház Muzsika címlapjai, és éppen akkor merültem el a filmezés világában. Kicsit talán féltem is a fővárostól, Pesttől.

- Az előbb annyira meglepett, hogy azt mondtad, pökhendi voltál, hogy ki, ha én nem.

Éreztem, hogy valami különös távolság húzódik közöttem és azok között, akik ott voltak. Hétfőnként viszont mindig izgalommal vártuk az előadásokat, majd a közönségtalálkozókat, ahol megosztottuk egymással a gondolatainkat. Főiskolás éveim alatt pedig pesti színházakban játszottam, akár főszerepeket is, de mélyen legbelül tudtam, hogy az én utam valahol másfelé vezet. Nem vágytam arra, hogy a helyem keressem a világban.

- Ez mit jelent?

- Nem volt magától értetődő, hogy naiva vagyok, vagy más. Később kiderült, hogy én karakterszínésznő vagyok, és lehetek tragika, komika.

- Te karakterszínésznő vagy?

Természetesen! Íme egy egyedi változat: - Igen, abszolút! Pártos Géza mondta mindig, a színészmesterség tanárom, hogy drágám, magának végig kell majd enni az étlapot, de a végén megkapja a desszertet. És tényleg így is volt az életemben. Hogy mi mindent túlélünk.

- Mi az, hogy karakterszínésznő?

Nem voltam sem teljesen naiv, sem pedig egyértelműen tragikus figura.

Rendben, így is megfogalmazhatjuk: "Jól van, de ezt másképp is kifejezhetjük: voltak naiv pillanataid is."

A karakterszínésznő szerepe nem csupán egy-egy epizódra korlátozódik, hanem azt is magában foglalja, hogy ezeket a feladatokat mind ő vállalja el. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne főszereplő; éppen ellenkezőleg, a sokszínűség és a sokféle karakter megformálása is egyfajta főszereplés.

Ez igazán lenyűgözött, ahogyan kifejezted magad! Persze, ez nem jelenti azt, hogy ne játszottam volna főszerepeket.

- Tudod, mi a jó a főszerepben? Nem kell megtanulni a tapsrendet. Te mész be utoljára. Ezért jó főszereplőnek lenni. Még fiatal voltam, amikor később visszamentem Kaposvárra. Akkor is valahogy az volt a tét, hogy ott játszhattam koromnál idősebb szerepet, és játszhattam fiatalabbat is. Pesten mind megvoltak az emberek ezekre a pozíciókra, és én ott úgy lebegtem.

Az, hogy te egy lenyűgöző színésznő vagy, szoros kapcsolatban áll azzal a lenyűgöző szellemi háttérrel, amellyel rendelkezel. Most arra gondolok, hogy az érdeklődési köröd, az olvasottságod és a gondolkodásmódod mind-mind hozzájárulnak ahhoz, aki vagy. Olyan vagy, mint egy igazi, hiteles értelmiségi nagyasszony, aki mélyen értékeli a tudást és a kultúrát.

Ha az ösztöneim elnyomásra kerülnének, az komoly problémát jelentene, de szerencsére úgy érzem, hogy ez nem így van. A színpadon továbbra is szabadon működnek az ösztöneim, és nem érzem őket korlátozónak. A színész feladata, hogy teljes mértékben azonosuljon a megformált karakterrel. Nem tudom felfogni azokat a kollégákat, akik azt mondják, hogy „jaj, én nem mondok csúnyát”. Amikor színészi pályára léptél, tisztában kellett lenned vele, hogy olyan dolgokat is meg kell tenned vagy mondanod, amelyeket a való életben sosem tennél. Az, ami a színpadon történik, nem rólad szól, hanem arról a karakterről, akit életre kelsz. Persze, a próbák során kialakul egyfajta kontroll, de soha nem szabad kívülről, külső szemlélőként tekinteni a folyamatra.

Amikor elkezded a próbát, azonnal átérzed a karakter lényegét. Teljes mértékben jelen vagy, nyitott szívvel és elmével lépsz be a szerep világába.

- Azért, mert azt hiszem, abból származik csak valami jó.

- Nem vált még unalmassá számodra?

- Igen, tényleg. Tudod, mi az, ami már kezd unalmas lenni számomra? Az a folyamat, amikor el kell hagynom az otthonomat, fel kell öltöznöm a jelmezembe, néha parókát is kell viselnem, és esetenként még sminket is kell használnom. Mindezt aztán le kell mosni és levetni, mielőtt hazaindulok. De amikor már ott vagyok, és felcsendül a trombita, akkor minden gondom elszáll. A felkészülés körüli bonyodalmakat és nehézségeket már egyre nehezebb elviselnem.

- Mindig akad valami különleges a felkérésekben, ami felkelti az érdeklődésemet, legyen az egy munkatárs vagy magának a darabnak a varázsa.

Nem lehet, hogy ez egyfajta túlélési taktikának minősül?

Lehetséges, hogy az emberek gyakran azért vágnak bele különféle tevékenységekbe, hogy elkerüljék az otthoni ürességet és a folyamatos gondolkodást. Amíg még bírni tudom fizikailag, és hála az égnek, a memóriám éppenséggel rendben van, addig folytatom. Az őszinteség kedvéért azonban meg kell említenem, hogy a fizikai állapotom sajnos egyre romlik; mindkét térdem lassan kezd elhasználódni.

- Fáj?

Jelenleg nem annyira fáj, de ideje elvinnem a botot. Tudod, az ember gyakran retteg a leeséstől, és egyre gyengébben látok. A bot számomra biztonságot nyújt, hiszen tudom, hogy van mibe támaszkodnom.

- Ezért kérdeztem. Nincs benned semmi színésznős.

- Azért, amikor tetszeni akartam valakinek, hirtelen ránézésre szerelmes lettem valakibe, akkor megnéztem a tükörben, hogy áll a hajam.

- Volt, hogy ránézésre szerelmes lettél?

- Ajaj, csak így első látásra.

Anélkül, hogy akár egyetlen szót is váltottál volna vele?

- Talán bemutatkoztunk.

- Elegendő volt ennyi?

Természetesen! Íme egy egyedi változat: - Igen, abszolút! De volt, akit csak megláttam. Pogány Jutkával jöttünk ki Kaposváron a vendéglőből, és egy szőke, göndör fiú ott focizott Lukács Andorral. Kérdeztem, Jutka, ki az? Piroska, állítsd le magad! Nős!

- Megálltál egy pillanatra, hogy megfontold a dolgaidat?

- Szó sincs róla, hogy ne reagált volna! Hál' istennek, hogy így történt!

- Nem hiányzik most egy férfi?

- Már egy ideje nem. Annyi vonzó férfit láttam már, hogy most minek borotválkozzon egy nálam? Két fürdőszobára lenne szükség, hogy elférjünk!

- Nem a testi kapcsolatról van szó.

- De mi a helyzet a férfitársasággal? Nincs szükségem új kapcsolatokra, hiszen annyi régi ismerősöm van, akikkel bármikor felvehetem a kapcsolatot. E-mailezünk, és ez számomra teljesen kielégítő. Miért is keresgéljek újabb ismeretségeket? Az idő múlásával az ember hajlamosabb lesz a magányra, és ez így van rendjén.

Miért? Ez a kérdés sokszor mélyebb jelentést hordoz, mint elsőre gondolnánk. Az életünk során számos alkalommal találkozunk ezzel a szóval, és mindannyian más és más válaszokat adunk rá. Talán a kíváncsiságunk hajt, vagy az igazság keresése, esetleg a változások iránti vágy. A "miért" keresése segít abban, hogy jobban megértsük a világot és a benne zajló eseményeket, valamint saját magunkat. Ez a kérdés lehetőséget ad arra, hogy mélyebbre ássunk, reflektáljunk, és felfedezzük a mögöttes okokat, amelyek formálják a gondolkodásunkat és döntéseinket.

Lehet, hogy ebben bujkál egy csepp önzés is. Ráadásul ott lapul a háttérben egy kis félelem is, hogy esetleg túlságosan elragadtatnám magam a segítőkészséggel. Az sem lenne helyénvaló.

- Mi az, amit nem kaptál meg a pályától?

- Mindent megkaptam. Kiváló pályatársakat, csodálatos rendezőket, igazgatókat, a közönség szeretetét.

Mennyire voltál te a főszereplő a saját történetedben? Mennyire alakították a sorsodat a választásaid? Vagy talán bizonyos döntések meghozatala elkerülhetetlen volt számodra?

- Nehéz dönteni az embernek, mert utána az van, hogy biztos rosszul döntöttem. Úgyhogy én mindig húztam, halasztottam, amíg az élet valahogy eldönti helyettem, és akkor azt már arra lehet fogni. Ugye azt már nem is én döntöttem el, hanem az élet, de valahogy az élet mindig jól döntött. Végül is egy kerek, nagyon szép pályát futottam be.