A béke elérhetősége kétséges, legfeljebb egy ideiglenes tűzszünet valósulhat meg – Putyin valószínűleg még nem zárta le az ukrajnai konfliktust.
Három év elteltével a háború során számos váratlan fordulat és meglepetés történt, amelyek alapvetően megváltoztatták a helyzetet. Az egyik legnagyobb meglepetés talán az volt, hogy a vártnál erősebb ellenállás bontakozott ki, amely nemcsak katonai, hanem civil szinten is megmutatkozott. Egy másik figyelemre méltó esemény a technológiai fejlődés gyors üteme volt; a drónok és kiberhadviselés szerepe felértékelődött, és új stratégiákat követelt meg a harcok során. Ezen kívül, a nemzetközi közösség reakciói is megleptek sokakat: egyes országok váratlanul szorosabb szövetségeket alakítottak ki, míg mások teljesen elzárkóztak a konfliktustól. Végül, a háború humanitárius következményei is sokkolták a világot; a menekültek száma rekordszámúra nőtt, és a globális közvélemény érzékenyebbé vált a háborús atrocitásokra. E három év alatt tehát nemcsak a harcok kimenetele, hanem a társadalmi és politikai táj is drámai módon átalakult.
A jelenlegi fronthelyzetet tekintve az ukrán hadsereg szempontjából a legnagyobb kihívások a dél-donbaszi területeken figyelhetők meg. Az ukrán erők folyamatosan területi veszteségeket szenvednek el. Ugyanakkor vannak olyan elemzések is, amelyek szerint Pokrovszk környékén az orosz csapatok kezdenek komoly nehézségekkel küzdeni. Valóban ez a terep a leghevesebb harcok színtere jelenleg? Továbbá, milyen jellegű összecsapások zajlanak most ezen a frontszakaszon?
Bátran említhetjük a Kurszk térségében végrehajtott ukrán incidenst is.
Gyakorlatilag attól függetlenül, hogy több mint száz évvel később vívják ezt a felek, az orosz-ukrán háborúnak egy kicsit olyan jellege is van, mint az első világháborúnak. Tehát mind a két fél kiépített állásokból, lövészárokrendszerekből harcol. Nagyon komoly szerepe van a fizikai védelmi elemeknek, rengeteg vasbetonbunker épült. Az ukránok minden települést igyekeznek megerődíteni, a szovjet időkben épített paneltömböket pedig relatíve könnyen át is tudják alakítani. Ezeket a városokat az oroszok általában nem is frontális rohamokkal akarják bevenni, hanem igyekeznek két oldalról átkarolni, bekeríteni, elvágni a logisztikai útvonalakat, és így próbálják meg kiszorítani az ukrán védőket. Ez az orosz támadás lényegében véve 2023 októbere óta zajlik, egyre nagyobb dinamikával.
Hogyan határozhatjuk meg ezt a kérdést az orosz háborús célok folyamatosan változó dinamikájához igazodva?
2022 februárjában indult meg az orosz támadás, akkor Moszkva nagyon gyorsan igyekezett három irányból elfoglalni Ukrajnát úgy, hogy ezzel kierőszakoljon egy politikai rendszerváltást. Ezt kiegészítette, hogy különleges műveleti egységek igyekeztek az ukrán vezetőket likvidálni vagy elfogni. Ezeket a különleges alakulatokat ugyanúgy, mint a Kijev melletti, hosztomeli repülőtéren ledobott deszantot az ukránok sikeresen felszámolták.
Amikor az orosz hadvezetés felismerte, hogy Kijev, Harkiv és különösen Odessza megszerzése nem tűnik reális célnak, elkezdték átgondolni háborús stratégiájukat. Ekkortól a fókusz egy olyan földsáv kialakítására helyeződött, amely Dombasztól a Krímig terjed. Mariupol ostroma vált kulcsfontosságú eseménnyé, amelynek védelmét az ukrán erők viszonylag hosszú ideig sikeresen tartották, lehetővé téve ezzel, hogy jelentős orosz haderőt lekössenek. E folyamat során az ukrán fél több százezer tartalékost tudott kiképezni, ami a jövőbeli ellenállás szempontjából kiemelkedő jelentőséggel bírt.
Mariupol elfoglalása, valamint a környező területek megszerzése után az orosz hadsereg súlyos erőforrás-kimerültséggel nézett szembe. Ez teremtette meg a lehetőséget az ukránok számára, hogy 2022 őszén ellentámadást indítsanak. Harkiv térségében körülbelül 8000 négyzetkilométert tudtak visszafoglalni, mindössze másfél hét leforgása alatt. Ezen a területen az oroszok a tavalyi és az idei év során együttvéve hasonló nagyságrendű területet tudtak elfoglalni. Az ukrán ellentámadás veszteségei azonban minimálisak voltak, míg az orosz oldalon a mértékletes becslések szerint is legalább 100 ezer katona vesztette életét az előző másfél évben. Ukrán szempontból aggasztó, hogy a területvisszaszerzés üteme felgyorsult. 2024 októberétől kezdődően az oroszok által megszerzett területek nagysága szinte exponenciálisan nőtt, bár 2025 januárjára egy kis csökkenés figyelhető meg a decemberi adatokhoz képest, amely körülbelül 800 négyzetkilométert érintett. Az idei év első hónapjában azonban az oroszok 500 négyzetkilométert foglaltak el, ami még mindig meghaladja azt a területet, amit az egész 2023-as év során sikerült Ukrajnából megszerezniük.
Ezzel párhuzamosan egyre komolyabb emberhiánnyal és motivációs gondokkal küzd az ukrán haderő, amely kezd kimerülni és kifogyni az emberanyagból. Azok a katonák, akik most már lassan közel három éve harcolnak, fizikálisan és mentálisan is kezdenek a mélypontra kerülni. Az ukrán csapatok olyan településeket adnak fel relatíve rövid ellenállás után, amit mondjuk egy vagy két éve még hónapokig, sőt akár évekig tudtak tartani. Olyan várost is feladtak, például Torecket, amit 2014 óta ostromoltak az oroszok.
Hasonlóképpen állítható Avgyijivkára és Vuhledar városára is...
Valóban, az oroszok a közelmúltban jelentős eredményeket könyvelhettek el, de ez Moszkvának óriási áldozatokba került. Az orosz haderő belső állapotáról azonban csak találgatni tudunk. Valószínűnek tűnik, hogy a katonák morálja nem éppen a legjobb, és súlyos erőforráshiánnyal küzdenek. Éppen ezért "lízingeltek" észak-koreai katonákat, három dandárnyit. A hírek szerint őket már kivonták a harcokból, mivel rendkívül magas veszteségeket szenvedtek el: egyes források szerint a harcos állományuk akár egyharmada, de akár a fele is odaveszett. A tényleges számok alapján ez 10 ezer főt is jelenthet, ami 5-6 ezer fős veszteséget jelent, és ez borzasztóan magasnak számít a hadviselés szempontjából.
Őket tehát Kursznál vetették be. Az itteni ukrán offenzíva 2024 augusztusában zajlott le. Bár az elfoglalt terület felét már elvesztették, az orosz területen való megmaradásukat már fél éve sikerült fenntartaniuk. De mit is jelent ez valójában? Mennyire tekinthető ez sikernek, és mennyire számít kudarcnak az orosz oldal számára, hogy a saját ország területéről nem tudják kiűzni ezeket a csapatokat?
Az ukránok ügyesen választották ki a támadás színhelyét. A terület domborzata változatos, tele van horhosokkal, szakadékokkal és kisebb-nagyobb vízfolyásokkal, ami kedvező lehetőségeket teremt a mélységi védelem kiépítésére. Valószínű, hogy az ukrán hadvezetés eredeti terve az volt, hogy ezzel a lépéssel elterelje az orosz tartalékok figyelmét a keleti frontról. Azonban úgy tűnik, hogy ez a stratégia nem hozta meg a várt eredményeket. Kelet-Ukrajnában az orosz erők továbbra is előrehaladnak.
A kurszki betörés egyfajta "tűszúrásként" értelmezhető. Oroszország kiterjedt területe több mint 17 millió 90 ezer négyzetkilométert ölel fel, ebből az ukrán erők mindössze 1200 négyzetkilométert tudtak megszerezni. Morális szempontból azonban ez mégiscsak ukrán győzelemnek számít, míg az oroszok számára egy kis fricskát jelentett. Felmerült a pánik lehetősége is, hogy az ukránok esetleg képesek lennének a kurszki atomerőművet is birtokba venni, de végül csak 80 kilométerre jutottak el tőle.
A nyugati országok számára ez egyértelműen bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy az ukrán nép elkötelezetten készen áll a védelemre és a harcra. A lakosság és a hadsereg számára is létfontosságú volt, hogy elérjenek egy győzelmet, hiszen az előző év szinte kizárólag a visszavonulásokról és területveszteségekről szólt. Összességében azonban úgy vélem, hogy az ukrán vezetés sem politikai, sem katonai szempontból nem tudta megvalósítani a kitűzött célokat. Sokan úgy vélik, hogy sokkal nagyobb szükség lett volna ezekre az erőkre a keleti front stabilizálásához.
Előfordulhat, hogy az ukrán vezetés fejében akár a területcsere gondolata is felmerült.
Ha létrejön egy tűzszünet, és az ukránok birtokában maradnak bizonyos orosz területek, akkor egyértelmű, hogy a kurszki régió potenciálisan alapot adhat egy területcserére olyan ukrajnai helyszínekért, amelyeket az ukránok önállóan nem tudnának visszafoglalni. Az orosz hadsereg, miután elfoglalta a területeket, azonnal megerősíti állásait, így ezek visszafoglalása rendkívül nehézzé válik. A 2023 tavaszán elindított ukrán ellentámadás, amely valójában koranyártól október végéig zajlott, ezért csupán minimális eredményeket tudott felmutatni.
A külső támogatások kapcsán térjük rá arra, hogy mi a helyzet most az amerikaiak magatartásával? Kicsit olyan, mintha múlt éven lett volna egy pálfordulás a republikánusok és azon belül Trumpék köreiben. A képviselőház először jóváhagyta a több tízmilliárd dolláros fegyvercsomagot. Volodimir Zelenszkij később, még az amerikai elnökválasztás előtt személyesen találkozott Donald Trumppal, amely úgy tűnik, konstruktív hangulatú találkozó volt, a napokban pedig az ukrajnai ásványkincsekkel kapcsolatban tett ajánlatot Amerikának. (megj.: az interjút február 4-én készítettük)
Az amerikai támogatás Ukrajna számára egy érdekes képet fest, különösen, ha összehasonlítjuk az Európai Unióval. Míg az EU valóban jelentős összegeket fordított a menekültek segítésére, az infrastruktúra újjáépítésére és a közszolgáltatások fenntartására, az Egyesült Államok esetében a helyzet árnyaltabb. Sokan hivatkoznak a 170-180 milliárd dolláros támogatási csomagra, de ennek jelentős része csupán átirányítás: az amerikai kormány belső forrásaiból átcsoportosított összegek, nem pedig újonnan létrehozott támogatások. Hasonlóan, az uniós pénzügyi hozzájárulás nélkül Ukrajna helyzete valószínűleg sokkal súlyosabb lenne, és a működése már régóta megkérdőjeleződne.
Az amerikaiak a fegyverek régebbi verzióját adták át, amiket esetenként leselejteztek volna - viszont új áron számolták el, vagyis azon a költségen, amelyen az Egyesült Államok hadereje megvette az új eszközt. Tehát gyakorlatilag a "raktársöprést" hajtottak végre. Trump, aki nem mindig van tisztában az eseményekkel, emlegette korábban, hogy "hát mennyi pénzt adtunk Ukrajnának". Pedig valójában nagyjából 40 milliárd dollárról beszélünk, ami ténylegesen Ukrajnába ment, nagyjából további 70 milliárd értékű fegyver leszállítása történt meg 2025 januárjáig... Az Egyesült Államok gyakorlatilag a saját hadiparát pörgette meg. Több 10 milliárd dollárt kapott az amerikai haderő is arra, hogy ezeket a fegyvereket leszállítsa, illetve kiképezze rájuk az ukránokat.
Trump külpolitikája elég csapongó. Gondoljunk csak arra, hogy bejelentette a vámháborút, majd amikor szembesült azzal, hogy Kanada és Mexikó az USA legnagyobb kőolaj-exportőrei, vagyis azonnal megugrott volna az üzemanyag ára az Egyesült Államokban, akkor leállt a vámháborúval. Másnapra az ilyesmi aztán lehet, hogy ismét megváltozik, Trumpnál ez egy nagy kérdés.
Az Ukrajna-politikája is hasonló vonásokat mutat. A kampány során tett ígéretek jelentősége lényegében elhalványul, hiszen a választások közeledtével a politikai szereplők gyakran gátlástalanul ígérgetnek, nem ritkán teljesíthetetlen célokat tűzve ki maguk elé. Amikor a 24 órás "határidőről" esett szó, azok, akik kicsit is jártasak a nemzetközi kapcsolatokban, csak egy jót mosolyogtak. Nem sokkal a beiktatás előtt Trump is már 6 hónapról kezdett el beszélni, ami csak tovább fokozta a kétkedést.
Eközben Oroszország magatartása változatlannak tűnik.
Oroszország jelenleg magabiztosan áll a helyzet fölött. Az orosz vezetés, élén Putyinnal, úgy véli, hogy csapataik folyamatosan előre haladnak. Igaz, hogy hatalmas veszteségeket szenvednek el, de az orosz birodalom hagyományaihoz híven a háború során először a nemzeti és vallási kisebbségeket mozgósítják, mintha ők lennének a konfliktus elsődleges terhei. Az orosz lakosság viszont nem igazán tapasztalja meg a háború közvetlen hatásait. Ennek egyik oka, hogy a hivatalos statisztikák szerint Oroszország népessége 2020-ban körülbelül 141,5-142 millió fő volt. Ukrajna hivatalos adatai szerint 42 milliós népességgel rendelkezett, de a valóságban valószínűleg csak 38 millióan éltek ott. Ráadásul a háború következtében körülbelül 12-13 millió ember menekült el az országból.
Tehát az orosz haderő minimum három és fél szeres élőerőfölénnyel rendelkezett az ukrán erőkkel szemben. Egyre több hír érkezik arról, hogy az ukrán alakulatok feltöltése egyre nehezebb feladattá válik a folyamatosan növekvő veszteségek és a háborús fásultság következtében. Jelenleg úgy tűnik, hogy Oroszország élőerőfölénye már inkább négy és fél, sőt akár ötszörös lehet az ukrán haderőhöz viszonyítva.
Milyen mértékben befolyásolja jelenleg az ukrán társadalom tűrőképességét a háborús helyzet, a gazdasági nehézségek és a mindennapi élet kihívásai? Milyen érzelmi és pszichológiai tényezők formálják a közösség rezilienciáját ebben a nehéz időszakban?
Nehéz pontosan megfogalmazni a helyzetet. Az orosz hírek szinte teljesen hiányoznak, és ha mégis érkeznek, azok egytől egyig manipuláltak. Amikor Putyin a közönség elé lép, mindig ugyanazok az arcok tűnnek fel körülötte, akik hol katonai édesanyák, hol halászok, hol pedig ipari munkások szerepében jelennek meg. Az orosz állami média hitelessége is megkérdőjelezhető, hiszen a közvetített információk gyakran távol állnak a valóságtól. Ezzel szemben az ukrán oldalról rengeteg nyugati újságíró és független sajtóorgánum dolgozik, így sokkal több apró részlet kerül napvilágra. Az ukrán társadalom fokozatosan fárad bele ebbe a rémálomba, amely már lassan három éve tart. Szinte minden családnak van valamilyen tragédiája: halott, hadirokkant vagy éppen egy elrabolt gyermek. Ismerőseim közül többen is szembesültek a háború borzalmaival, például van, akit megerőszakoltak, míg mások a gyerekeik elvesztésével küzdenek. A mindennapi életük tele van félelemmel, és a légiriadók Lvivben is egyre gyakoribbá váltak, még ha Kárpátalja még viszonylag nyugodt is. Amikor megszólalnak a szirénák, és a távolban hallani a robbanásokat, az mind mentálisan egyre inkább megterheli a közösséget.
Az orosz támadások folytatólagos intenzitása két fő célt szolgál. Egyrészt arra törekednek, hogy megtörjék az ukrán lakosság ellenállását. Nehéz megítélni, hogy ez mennyire hatékony, de egy dolog világos: az ukrán társadalom szinte minden tagja valamilyen formában poszttraumás stresszel küzd. Amikor gyerekfotókat nézek, szembetűnő, hogy alig látni mosolygó arcokat. Ezek a gyermekek is érzékelik a körülöttük lévő feszültséget, ami egyre inkább áthatja a közösséget.
Úgy vélem, hogy az ukrán társadalom és a hadsereg egyaránt a szétesés szélén áll.
Nemrégiben Kirilo Budanov, az ukrán katonai hírszerzés vezetője, parlamenti képviselők kérdéseire válaszolva fejtette ki aggodalmait a helyzetről. Komoly arccal jelentette ki, hogy a helyzet kritikus: legfeljebb nyárig tudunk kitartani. Az orosz erők továbbra is előre nyomulnak, és akár százezer katonát is hajlandók áldozni a céljaikért. Ha a harcok ilyen ütemben folytatódnak, és az ukrán fél nem kap elegendő támogatást, illetve nem tud megfelelő számú katonát mozgósítani, akkor elképzelhető, hogy rendkívül súlyos következményekkel nézünk szembe.
Eddig 25 éves kortól vitték el a férfiakat a frontra, hogy védjék a hazát, azaz meghalni, megnyomorodni, majd felmerültek olyan hírek, hogy levinnék ezt a korhatárt 18-ra. Erről egyelőre csak vitáznak, mert ugyan nagyon szép és hősies, amit az ukrán sereg és társadalom mutatnak helytállásban, de az is látszik, hogy a katonai szolgálat elkerülése lassan "nemzeti sporttá" válik. Magánemberként ez érthető is.
Mennyire jelent problémát az oroszok számára ez a helyzet?
Náluk nem tapasztalható ilyen nyomás. Az információink szerint az orosz nagyvárosokból legfeljebb a szegényebb negyedek lumpenproletariátusát toborozzák, valamint a perifériákon élő kisebbségekből állítják össze a katonai egységeket. Kiemelendő, hogy Oroszország jelentős kőolaj- és földgázüzleteket köt Kínával, Indiával és más országokkal. Ennek köszönhetően viszonylag kedvező bérkörülményeket tudnak felajánlani katonáiknak. A szerződés típusától függően a szolgálati idő hat-tizenkét hónap között mozog, ami eltér az ukrán rendszerből. Ráadásul, ha egy katona elesik a harcban, a családja jelentős támogatást kap.
Ilyekor gyakorlatilag évtizedekre előre megkapja azt a pénzt, amit a férfi keresett volna.
Valóban, ebből a nézőpontból nézve Putyin nem csupán jelentős létszámú emberi erőforrással rendelkezik, hanem anyagi forrásai is sokkal szélesebb spektrumot ölelnek fel.
Természetesen az ukrán erők képesek kisebb és nagyobb dróntámadásokat végrehajtani Oroszország területe ellen. Érdemes megjegyezni, hogy ezt az ukránok saját állításaik alapján közlik. Hosszú ideig nem volt lehetőségük nyugati fegyverekkel támadni orosz célpontokat, még akkor sem, amikor az orosz légierő és tüzérség folyamatosan bombázta őket. Azonban a közelmúltban egyre több olyan drón került kifejlesztésre, amelyek nem a hagyományos, 200-400 kilogrammos robbanóanyagokkal operálnak, hanem csupán 15-20 kilós terhet tudnak célba juttatni. Ezek a drónok képesek akár 1000-1200 kilométeres távolságra is eljutni Oroszország belső területeire. Főként finomítókat és más stratégiai célpontokat támadnak, bár ezek az akciók valójában nem gyakorolnak jelentős hatást az orosz gazdaságra. Kellemetlen helyzeteket teremtenek, és okoznak némi presztízsvesztést, de ezen túlmutató következményekkel nem járnak.
A katonai logisztika területén a hatékonyság és a precizitás kulcsfontosságú szerepet játszik. A hadseregek számára elengedhetetlen, hogy a megfelelő erőforrásokat a megfelelő időben és helyen tudják biztosítani. Ez magában foglalja a katonai felszerelések, élelmiszerek, üzemanyagok és orvosi ellátmányok szállítását és kezelését. A logisztikai tervezés során figyelembe kell venni a különböző terepviszonyokat, a csapatok mozgását, valamint az ellenséges tevékenységek lehetséges hatásait is. A modern technológia, mint például a drónok és a valós idejű nyomkövető rendszerek, jelentős előnyöket kínálnak a logisztikai műveletek végrehajtásában, lehetővé téve a gyorsabb és pontosabb döntéshozatalt. Emellett a katonai logisztika nem csupán a háborús helyzetekre korlátozódik; békeidőben is kulcsszerepet játszik a humanitárius segélyszállítmányok és a katasztrófaelhárítás során. Az alapvető cél mindig az, hogy a katonai egységek hatékonyan működhessenek, és teljesíthessék küldetésüket, függetlenül a körülményektől.
Valóban, az üzemanyagellátás esetenként zökkenőkkel küzd. Az orosz támadások viszont már három éve folyamatosan sújtják Ukrajna kulcsfontosságú infrastruktúráját. Legyen szó az elektromos hálózatról, a távfűtési rendszerről vagy a vasúti közlekedésről, ezen rendszerek leállása, valamint a folyamatos karbantartásuk elvégzése komoly akadályokat gördít az ukrán gazdaság normális működése elé. Ezzel szemben az orosz gazdaság mintha részben békeidőszakra állt volna át. Persze nem teljesen zökkenőmentes az élet, hiszen léteznek nyugati embargók és a hadigazdaság kényszere, de az orosz társadalom számára a háború hatásai nem annyira kézzelfoghatóak, mint Ukrajnában. Sőt, úgy tűnik, az orosz gazdaság még inkább fejlődésnek indult.
A közgazdasági elemzők gyakran hangsúlyozzák, hogy az orosz gazdaság növekedése csupán a háborús helyzet eredménye. Azonban, ha a harcok során a fronton megsemmisítik a hadfelszereléseket, vagy az ukránok célba veszik ezeket, akkor valójában nem beszélhetünk gazdasági erősödésről. Hiszen a háborús tevékenységek nem jelentenek valódi termelési vagy infrastrukturális beruházásokat.
Közben az orosz állami valutakészletek jelentős része elolvadt, és az államkassza egyes területeken meglehetősen kiürült.
Oroszország nem tudja a háborút a végtelenségig folytatni, de az ukránok számára szomorú tény, hogy Moszkva sokkal hosszabb ideig bírja ezt a harcot, mint Ukrajna.
A jelenlegi fronthelyzet tükrében, ha Oroszország valamiféle egyezséget kötne, amely során megtarthatná az általa eddig elfoglalt területeket, Moszkva valóban elégedett lenne ezzel? Vagy, ahogyan ön is említette, a kialakult viszonyok miatt nem érezheti úgy, hogy meg kellene állnia, és folytathatja a terjeszkedést, ameddig az számára még "szükséges"?
Úgy vélem, hogy Oroszország ambíciói messze túllépnek a jelenlegi helyzeten. Különösen Harkiv megszerzése kiemelkedő cél lehet számukra, hiszen ez a város a Szovjetunió egyik ipari központja volt, és stratégiai közelsége Oroszországhoz is jelentőséggel bír. Azonban felmerül a kérdés, hogy egy közel kétmilliós nagyvárost, amely sokféle védelmi struktúrával rendelkezik, képesek lennének-e elhagyni, és ha igen, milyen súlyos veszteségek árán. Bár az ukrán fegyveres erők képességei az elmúlt időszakban csökkentek, Harkiv egyelőre még mindig a vágyálmok területén marad. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy Moszkva nem mondott le Odessza megszerzéséről sem, és a tervei között szerepel Ukrajna teljes elszigetelése a Fekete-tenger felől. Fontos megemlíteni Transznyisztriát is, amely Oroszország bábállamaként működik Moldovában. Ha Oroszország képes lenne elfoglalni a déli ukrán területeket, akkor "lendületből" "felszabadíthatná" Moldovát is, ami ezzel elveszítené függetlenségét. Putyin többször is fenyegette a moldovai kormányt, különösen Maia Sandu elnök nyugatbarát politikája miatt, ami orosz szempontból érthetően elfogadhatatlan.
Putyin és az orosz elit jelentős része a saját birodalmi perspektívájuk alapján fogalmaz meg olyan kijelentéseket, mint: "ez a miénk volt, és nekünk kell, hogy legyen". Ebből a nézőpontból Oroszország szinte biztosan nem zárta le a konfliktust Ukrajnával. Nem meglepő, hogy az ukrán lakosság egyre növekvő hányada úgy érzi, hogy akár területi engedmények árán is, de szükséges lenne a tűzszünet megkötése - hasonlóan ahhoz, ahogyan a 2014-15-ös invázió idején is történt.
"Legyen egy kis szünet, készüljünk fel a következő orosz agresszióra" - gondolják. Az ukránok nagyon komoly biztonsági garanciákat igényelnek, amibe viszont Oroszország nem akar belemenni. Ilyen téren a NATO-tagság lenne a legkomolyabb tényező - Putyin viszont azért indította ezt a háborút, hogy se ez, se az EU-tagság ne valósuljon meg.
Ez a helyzet most is egy szinte megoldhatatlan ellentmondásnak tűnik...
Nem hiszem, hogy Oroszország elégedett lenne a jelenlegi helyzettel. Főleg most, hogy kiderült, Donald Trump visszatér a Fehér Házba. Az orosz erők azóta fokozott aktivitással léptek elő a harctéren. Ha Kamala Harrist választották volna meg, talán világosabb képet kaptunk volna az Egyesült Államok jövőbeli külpolitikájáról. Trump körüli helyzet mindig is képlékeny volt, és ez most sincs másképp. Azonban azt mindenki tudja, hogy a tűzszünet időpontjában elhelyezkedő csapatok pozíciói alapján alakulhatnak ki a végleges határok. Ukrajna viszont nem biztos, hogy beleegyezne ebbe, legalábbis a nemzetközi jog szempontjából. Jelenleg Oroszország Ukrajna területének körülbelül 18-18,5%-át ellenőrzi.
Lehetséges, hogy Kijev ezt elfogadja, de egyetlen ukrán politikus sem lenne hajlandó aláírni egy olyan megállapodást, amely véglegesen lemondana ezekről a területekről. A belföldi politikai légkörben nemcsak a bírálatok zúdulnának rá, hanem a fizikai veszély is fenyegetné őt. Mindez azért nem valósulhat meg, mert Oroszország sem törekszik tartós békére. Egy ilyen állapot azt jelentené, hogy elveszítené a lehetőséget, hogy beleszóljon Ukrajna belső ügyeibe.
Ráadásul ha nemzetközileg elismert új határok jönnének létre, Kijev már másnap kérhetné a felvételét a NATO-ba. Az oroszok ezt pontosan tudják. Máshol is ezért hoztak létre szakadár államokat, például Grúziában, Moldovában, illetve hasonló szerepet játszott az azeri-örmény konfliktusban Hegyi-Karabah. Moszkva el tudja érni, hogy Ukrajna ne legyen NATO- és EU-tag - a közeledésüket viszont nem tudja megakadályozni.
Mennyire lehet az orosz-ukrán fegyveres konfliktust proxyháborúnak nevezni a Nyugat és Oroszország között? Erre az orosz propaganda ugyebár rendszeresen rájátszik, ám ezt most tegyük zárójelbe, s nézzük ettől függetlenül.
Sajnos ez a helyzet valóban tragikus. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az agresszió kezdetét az orosz fél indította el. Ma már sok helyen a világban úgy tekintenek erre, mintha a történések fordítva zajlottak volna, amihez Oroszország nem kis mértékben hozzájárult a manipulált információkkal és álhírekkel. Sokan azt gondolják, hogy az ukránok "megérdemelték" ezt a sorsot, mert "provokálták az ártatlan oroszokat". A történelem tükrében azonban tudjuk, hogy az oroszok sosem voltak ismertek a békés szándékaikról, hiszen például Magyarországot is "felszabadították" 1849-ben, 1944-1945-ben és 1956-ban. Az ukrajnai inváziójukat is "kényszerűségből" hajtották végre. Az erősebb fél gyakran nem is keres valós indokokat, amikor a gyengébb országok ellen lép fel. Az oroszok nyilvánvalóan nem számítottak arra, hogy ez a konfliktus három évig elhúzódik, és sajnos még mindig nem látni a végkimenetelét. A helyzet így egyre inkább proxy háborús jelleget öltött...
A Nyugat nyilvánvaló módon nem akart nyílt háborúba keveredni Oroszországgal. A raktárkészletekkel, meg a bontásra váró töltetekkel együtt Moszkva 5800 atomtöltettel rendelkezik. Ebből 1500 "piros gombon van", azaz a parancs kiadásától számítva gyakorlatilag perceken belül el lehet indítani őket. Senki sem akar atomháborút... Oroszország hiába szegte meg az ENSZ-alapokmányát. A Biztonsági Tanács eleve bénult állapotban van, mivel az öt állandó tag közül az egyik a lator állam, vagyis Oroszország, akinek atomfegyverei vannak és vétózhat.
A Nyugat előtt nem maradt más választás, mint a támogatás nyújtása. Ha ugyanis azt mondták volna, hogy "Vlagyimir, rendben van, vidd el, amit akarsz", az nem lett volna kedvező kimenetel, hiszen a történelem tanulságai alapján a hasonló megközelítések, mint Hitler esetében, nem váltak be. A nyugati országok a mai napig gyakran hivatkoznak erre a történelmi párhuzamra, és sajnos több szempontból is van igazság abban. Jelenleg is egy agresszív nagyhatalommal állunk szemben, amely nyílt területi igényeket támaszt. Az európai államok próbáltak egyezkedni, ahogy azt már korábban is tették. 2014-ben Merkel, aki akkor a kontinens legbefolyásosabb vezetője volt, lényegében egy titkos megállapodást kötött Ukrajna sorsa felett az olcsó kőolaj és földgáz érdekében. Ez az alku egészen 2022-ig tartott, amikor Európa, legalábbis a politikai elit jelentős része, arra a következtetésre jutott, hogy tévedés volt "etetni a szörnyeteget".
Ahogy Hitlernél is Lengyelország megtámadásakor jöttek rá, hogy a Harmadik Birodalom nem fog megállni. Putyinnal is kapcsolatban van valami hasonló félelem, főleg a keleti EU- és NATO-tag államok esetében. A baltiak, finnek, lengyelek, románok a történelmi emlékezetükre való tekintettel éreznek így.
Az oroszok a cári birodalom és a Szovjetunió időszakát dicsőséges és fényes korszakként idézik fel. Ezzel szemben azok a népek, akik nem orosz identitással éltek e birodalmakban, gyakran egészen más emlékeket őriznek, amelyek tele vannak fájdalommal és elnyomással...
Nekik általában a történelmük legsötétebb időszakát jelentette, amikor orosz uralom alatt éltek. Nagyon nehéz megmondani, hogy ezekre az államokra nézve valós-e az orosz fenyegetés vagy sem, de ha belegondolunk, hogy a több mint 100 évig orosz fennhatóság alatt levő Finnország szinte azonnal belépett a NATO-ba, ahogy megindult az ukrajnai háború. Svédország, ami utoljára körülbelül Napóleonnal háborúzott, 2022-ben szintén kérte a felvételét. Gyakorlatiag több mint 200 évnyi semlegességet "dobtak el". A svéd politika és a társadalom is úgy érezte, csak úgy tudják megvédeni magukat, ha belépnek a NATO-ba.
Hogyan befolyásolja a proxyháború és a nyugati támogatás fenntartását az, ha Ukrajna ellenállását szabadságharcként értelmezzük? Az ilyen típusú harc folytatásának lehetősége szorosan összefonódik azzal, hogy a társadalom belső támogatása mennyire erős. Csak addig lehet fenntartani ezt az önálló küzdelmet, amíg a lakosság egyértelműen kiáll mellette.
Nyilvánvalóan léteznie kell valaminek, hiszen ha nem lenne, Ukrajna már három éve nem harcolna a helyzet megoldásáért.
Az orosz fél egyik központi érve az, hogy "Ukrajna nem létezik, és ukránok sincsenek". Azonban az elmúlt három év eseményei világosan megmutatták, hogy Ukrajna valóságos és létezik egy erős ukrán nemzettudat, amely független az orosz identitástól. A lakosság jelentős része elkötelezett amellett, hogy megvédje ezt a nemzettudatot, akár az életük árán is. Mértéktartó becslések szerint a katonai veszteségek száma legalább 100 ezer, de a legrosszabb forgatókönyv alapján akár 200 ezer is lehet. Ez kétségtelenül bizonyítja, hogy az ukrán nép hajlandó küzdeni a függetlenségéért.
A dolog attól proxy, hogy a Nyugat adja "a pénzt, paripát és a fegyvert", a kiképzőtiszteket is beleértve. Megkockáztatom: a Patriot légvédelmi üteget sem feltétlenül ukránok kezelik.
A helyszínen?
Természetesen. Például a Kindzsal hiperszonikus rakétát említhetjük, amely elképesztő, 10 ezer km/h sebességgel képes repülni. Kérdés, hogy egy ilyen fejlett fegyver kezelésére az ukrán katonák pár hét vagy akár hónapnyi kiképzés után képesek lennének-e? Mindkét érintett fél tisztában van azzal, hogy brit, amerikai és más nemzetiségű tanácsadók is jelen vannak az országban, akik bizonyos helyzetekben messze túlmutatnak a puszta tanácsadás keretein. Ez a gyakorlat már a hidegháború időszakában is jelen volt. A proxyháború fogalma is éppen ezért releváns, hiszen a hidegháborús reflexek újjáéledése egyértelműen megfigyelhető.
Összegezve: lesz-e béke 2025-ben?
A béke elérése sajnos távolinak tűnik. Talán egy tűzszüneti megállapodásra van esély, de a tartós béke még mindig kétséges. Ha egy új Ukrajna határokra találna, amelyben az orosz kisebbség már nem lenne jelen, az oroszok számára komoly veszteséget jelentene. Ukrajna kulcsfontosságú Oroszország számára, ezért nem engedhetik meg, hogy végleg elveszítsenek egy ilyen területet.
Érdemes Brzezinskit vagy Kissingert olvasni ilyen téren. Ukrajnának nagyon fontos szerepe van abban, hogy Oroszországot bent tartsák Ázsiában, s ne engedjék Európa felé terjeszkedni. Ezt megfordítva az oroszok is így látják, nekik Ukrajna az első lépés Európa szíve felé. Itt tehát nagyhatalmi érdekek csapnak össze Európa feje fölött, ami szerintem sokkal jobban meg fog jelenni a Trump-féle, jelentősen szókimondóbb külpolitikában. Bidenék is amerikai érdekeket szolgáltak, de azt tudták úgy alakítani, hogy más se érezze úgy, hogy rosszul jár. Trumpékat ez nem érdekli.
"Birodalmibb" módon gondolkodnak?
Sokkal. Azonban érdemes észben tartani, hogy sokan nem mérlegelik alaposan a szavaik következményeit. Az, amit Trumpék mutatnak, nem feltétlenül tűnik átgondolt stratégiának.
A tűzszünet és a tartós béke elérhetősége szorosan összefonódik Oroszország háborúba való belefáradásával, és azzal, hogy az orosz vezetés meddig lát még lehetőséget a stratégiai eredmények elérésére. Emellett Kína szerepe is kulcsfontosságú; Peking érdeke, hogy mérsékelje Moszkvát, hiszen a nyugati világ hisztérikus állapota nem kedvez a kínai gazdaságnak. Az EU és az Egyesült Államok a legfontosabb kereskedelmi partnerei, így Kínának nem állna jól, ha a helyzet tovább eszkalálódna, különösen, ha Ukrajna helyzete drasztikusan romlana, és Oroszország totálisan elfoglalná az országot. Érdemes belegondolni, hogy egy új, több száz kilométer hosszú lengyel-orosz határ kialakulása komoly aggodalmakat vetne fel. Lengyelország ezért is rendkívül intenzív fegyverkezésbe kezdett. A lengyel történelem fényében ez nem meglepő, hiszen a múltban az oroszok nem éppen baráti viszonyt ápoltak a lengyel néppel.
Béke sajnos egy évtizeden belül sem valószínű, hogy lesz. Ha teljesen megszűnik Ukrajna, akkor sem lesz béke, mivel a megszállt ukrán területeket pacifikálnia kell az oroszoknak, amit - történelmi tapasztalatokból kiindulva, a lakosság irtásával, tömeges deportálásával, vagy elüldözésével kezelnének. Az orosz birodalmi tudatuk és rutinjuk ezen a téren megvan. Gond nélkül megtennék most is, attól függetlenül, hogy a 21. században vagyunk.
Oroszország a következő hónapokban akár 10 ezer négyzetkilométert is megszerezhet Ukrajna területéből. Minden lehetséges eszközt bevetnek, hogy a rombolások révén megnehezítsék az ukránok felkészülését a konfliktus újabb szakaszára, hiszen a jelenlegi harcok valószínűleg nem zárják le a helyzetet. Az elmúlt évek során, 2015 és 2022 között többször is hangsúlyoztam, hogy ez a helyzet csupán egy befagyott konfliktus, ahol csupán idő kérdése, hogy mikor válik újra "forróvá" a helyzet.
A háború kezdetétől fogva önnek személyesen, mint kutatónak, szakembernek mi okozta a legnagyobb meglepetést?
Meglepett az ukrán ellenállás sikeressége. Amikor megindult a támadás, nagyon sok katona barátom azt mondta, hogy Oroszország nem akarhat igazi offenzívát indítani, mert csak 200 ezer katonával indultak meg. Ez soknak tűnik magyar vagy szlovák szemmel, de Ukrajnában több mint 2000 kilométeres arcvonalon kezdtek támadásba. Azt hittem, hogy az lesz, mint 2014-ben: csomóan átállnak, az ukrán haderő szétesik, majd lesz egy vezetőváltás. Ez mind nem történt meg. Sőt az ukránok nemhogy sikeresen védekeztek, hanem rákényszerítették az oroszokat arra, hogy Kijev térségéből és Észak-Ukrajnából maguk vonuljanak ki.
Meglepett, hogy az európai országok többsége három év elteltével is kitart Ukrajna mellett. Bár komoly viták zajlanak, nem hittem, hogy a Nyugat ennyire eltökélten fog fellépni. Azt feltételeztem, hogy egy-két év után rákényszerítik az ukránokat a kompromisszumra, vagy egyszerűen átadják az országot Oroszországnak. Az is figyelemre méltó, hogy az európai vezetés nyíltan kijelentette: a támogatást akkor is fenntartják, ha Trump nem áll a szövetség mellé. Erről szólt a legutóbbi NATO-csúcs is. Európa tehát arra törekszik, hogy Amerika nélkül is jelentős politikai szereplővé váljon.
