A békéscsabai hadifoglyok Brassó városában egy különleges történetet mesélnek el, amely a háború árnyékában bontakozik ki. A helyi táj varázslatos szépsége és a hegyek lenyűgöző látványa ellentétben áll a fogság nehézségeivel. A hadifoglyok mindennapjai t
Az osztrák-magyar hadsereg 1918. október végén súlyos vereséget szenvedett el az olasz frontra vonatkozó harcok során. Ezt követően, november 3-án aláírásra került a padovai fegyverszüneti megállapodás. A harci cselekmények ugyanakkor véget értek, azonban ez még nem hozta el a béke állapotát - írja dr. Bencze Mihály.
Október 30-án Budapest utcái forrongtak, amikor megkezdődött az őszirózsás forradalom. Ezt követően, november elején, az ország új vezetője, a békepárti és antantbarát Károlyi Mihály gróf lépett a színre. Ő nem ismerte el a padovai fegyverszünetet, amelyet előzőleg kötöttek, így november 7-én Belgrádban önálló fegyverszüneti tárgyalásokra kezdett.
A november 13-án megkötött belgrádi fegyverszüneti egyezmény elrendelte, hogy Magyarország a Szamos felső folyása-Beszterce-Maros-Baja-Pécs-Dráva-vonalra rendelje vissza hadseregét. Ezt felhasználva a déli területeket már megszállt szerb csapatok ittléte törvényessé vált, a román csapatok előőrsei már addig is nyomultak előre, november 12-én megjelentek a Gyimesekben, majd sorra megszállták a székelyföldi településeket, Csíkszeredát november 26-án.
1919. január végén a román csapatok már a Máramarossziget-Nagybánya-Zilah-Bánffyhunyad-Zám vonalat is elérték. Az ellenőrzésük alá eső területen rögtön megkezdték tartós berendezkedésüket, bár a kialakult helyzetet még egyik háborús fél sem tekintette véglegesnek.
Az első világháborút lezáró béketárgyalások 1919 januárjában indultak Párizsban, ahol február 26-án újabb demarkációs vonalat állapítottak meg. Az érintett terület számára is létrehoztak egy kiterjedt demilitarizált zónát, amelynek nyugati határa a Vásárosnamény-Debrecen-Gyoma-Hódmezővásárhely-Szeged vonaláig terjedt. A békekonferencia határozatai következtében a Partium területe román megszállás alá került.
A kijelölt terület elhagyására a magyar hadsereg számára kötelező utasítást adott Fernand Vyx francia alezredes 1919. március 20-án, ami Károlyi Mihály lemondásához vezetett. Ezt követően a hatalom a Kun Béla vezette Tanácsköztársaság kezébe került. A Tanácsköztársaság által toborzott Vörös Hadsereg létszáma hamarosan 60 ezer főre nőtt. Április 16-án, Berthelot francia tábornok engedélyével, a román hadsereg megkezdte a demarkációs vonal keleti részén található városok megszállását. Április 20-ára a román csapatok elfoglalták Nagykárolyt, Nagyváradot és Aradot, egészen a Tiszáig nyomulva. A román területfoglalás célzott és koordinált volt, északon és délen egy időben hajtották végre.
A Kratochwil Károly vezette Székely Hadosztály volt az egyetlen, amely ellenállt a román túlerőnek Nyíregyháza környékén, de sajnos a helyzet kilátástalanná vált, így április 26-án letették a fegyvert. A román hadsereg szinte alig találkozott ellenállással, hiszen a magyar alföldi városok többsége harc nélkül adta meg magát: április 23-án Debrecen, majd ezt követően Gyula is. Érdemes figyelmet fordítani Dr. Galli Károly „Az I. világháború forgatagában” című könyvére, amely 2015-ben jelent meg Békéscsabán.
A Szent István téren, 1919-ben, a román és magyar katonák találkozása különleges pillanatokat hozott. A tér, amely a történelem tanúja volt, most a két nép közötti feszültségek és remények színhelyévé vált. A katonák egyenruhája, a zászlók színei és a helyi lakosok kíváncsisága mind hozzájárultak ahhoz, hogy e rendezvény emlékezetes maradjon. E találkozás nemcsak a politikai viszonyokat tükrözte, hanem a két kultúra közötti párbeszéd lehetőségét is felvetette.
Békés vármegye székhelyét 1919 április 24-én egy román járőr érte el, aki a város határához közelítve tapasztalta, hogy a helyi vezetőség megerősítette: a településen nyugalom uralkodik, hiszen a vörös katonák már elhagyták a területet. A román csapatok másnap este a Szent István utcán keresztül vonultak be Gyulára, ahol a helyi hatóságok gyorsan reagáltak a helyzetre. Az újonnan érkezett erők azonnal letartóztatták a Tanácsköztársaság helyben maradt vezetőit, és a négy korábbi ügyvivőt a Gyula és Békéscsaba közötti veszei hídnál kivégezték. A megszállás Békéscsabán is hasonló forgatókönyv szerint zajlott, ahol a helyi vezetők sorsa szintén tragikus véget ért.
Április 26-án a román csapatok elérték a várost, és elrettentésképpen az utcasarkokon gépfegyvereket állítottak fel. Eközben a menekülő vörös katonák egyik páncélvonata Gyoma irányából visszatért, és a város északnyugati peremén néhány figyelmeztető lövést leadott. A román hadvezetés azonban ezt a kis incidenset felnagyította, a "hivatalos jelentés" szerint Békéscsabát csupán súlyos és véres harcok árán sikerült elfoglalniuk, s a harcok során több vörös katonát és körülbelül 200 tisztet fogságba ejtettek. A valóság azonban más volt: a már leszerelt tartalékos tiszteket felszólították, hogy jelentkezzenek a nyilvántartásba. Ezt követően a gyanútlan embereket elfogták, és hadifoglyokként Brassóba szállították őket, ahonnan csak hónapok múlva térhettek haza.
Békés községet április 26-án sújtotta a megszállás szele, amikor mintegy 200 vöröskatona gyűlt össze a község határában, a hatalmas vashíd közelében. Habár próbáltak védekezni, a román csapatok hamarosan tüzet nyitottak a településre, ami pánikot keltett a vörös hadsereg soraiban, és azonnali menekülésre kényszerítette őket. A helyi vezetők, a béke jeleként, fehér zászlót tűztek ki a templomra, bízva abban, hogy ezzel megakadályozhatják a katonai megtorlást. A román parancsnok kezdetben ígéretet tett, hogy kíméli a lakosságot, ám a valóság drámai fordulatot vett: végül 11 embert kivégeztek, és számos épület lángra kapott, szomorú emlékül hagyva a település történetében.
A Magyar Nemzeti Hadsereg tagjai
A Tanácsköztársaság bukását követően, 1919. április 16-án a román hadsereg megkezdte a Tiszántúl területének elfoglalását. Mindössze tíz nappal később a román katonák Békéscsabára vonultak be, mivel az antant hatalmak 1916. augusztus 16-án ígéretet tettek Romániának, hogy ha az belép a háborúba a központi hatalmak ellen, akkor Erdély és a Tiszántúl jelentős része a románoké lesz. Békéscsaba stratégiai jelentősége miatt kiemelten fontos volt a románok számára, mivel kulcsfontosságú közlekedési csomópontként szolgált. 1919 augusztusában a románok a helyi szlovák közösségeket is megpróbálták a magyarok ellen hangolni, és csatlakozási mozgalmat indítottak számukra.
A Dobrudzsa románosítására irányuló lépések keretében a román propaganda hangsúlyozta, hogy Békés és Csanád vármegye jelentős része Nagyrománia területéhez fog tartozni, ami miatt romániai országgyűlési választások szükségessége merült fel. A román királyi pár 1919. május 23-án tett békéscsabai látogatását követően a román hatóságok népgyűlést hirdettek, hogy hivatalosan is kinyilvánítsák a csatlakozást. I. Ferdinánd román király 1919. szeptember 4-én Nagyszebenben kiadott dekrétuma értelmében szenátor- és képviselő-választásokat írtak ki a megszállt területeken. Békés vármegyében a 8000 fős lakosságból csupán 150-160 ember kapott lehetőséget a szavazásra, míg Békéscsaba egyik választókerületében egyetlen szavazó sem jelent meg.
A román királyi pár látogatása Csabán, 1919-ben
A román hatóságoknak sikerült néhány helyi lakost megnyernie a szervezői feladatok ellátására, akik azt a hírt terjesztették, hogy a szlovák közösség fényes jövő előtt áll Romániában. Békéscsabán szlovák népgyűlés keretében követelték a környező települések Romániához való csatolását. November 7-én dr. Barbu Demeter kisjenői görögkatolikus esperes, aki hivatalos tolmácsként működött, vagy Kucsera János békéscsabai kisgazda választására nyílt lehetőség. Mivel senki nem jelentkezett a szavazásra, az elnök végül lezárta a folyamatot, és az üres csabai szavazóurna mindent elmondott: a hatóságok tervei megbuktak. Majdnem egy évvel később, 1920. március 20-án véget ért a román megszállás.
Békéscsabán a román katonai jelenlét ígéretei nem sok jót hoztak, hiszen a katonák többsége inkább zsákmányolt, erőszakoskodott és zsarolt, ahol csak tudott. A parancsnokság mellett tevékenykedett egy Pizó nevű romániai pópa, aki kiválóan beszélt magyarul, és így könnyedén belopta magát a helyiek szívébe. A lakosság panaszai zömével hozzá fordultak az erőszakosságok miatt, így ő lett a kapcsolattartó a helyiek és a parancsnokság között. Ám a valóságban Pizó nem más volt, mint a parancsnokság titkos ügynöke, akinek feladata a helyi lakosság hangulatának figyelése és a megszállókkal kapcsolatos érzések jelentése volt.
Egy tavaszi reggelen, a dobszó hangja töltötte meg a levegőt, amikor a parancsnokság bejelentette, hogy a volt háborús tisztek és altisztek számára kötelező a városházán való megjelenés három napon belül, igazolás céljából. Az igazolásokat a Brassóban működő hadtestparancsnokság bocsátja ki. Minden érintett számára díjmentesen biztosítanak különvonatot, amelyen csak azok utazhatnak, akik nem álltak a vörösök oldalán. Ezt a fontos tudnivalót a Bagi majorban állomásozó román hadnagy osztotta meg a jelenlévőkkel, hozzátéve, hogy a vonat másnap reggel 6 órakor indul, így minden résztvevő öltse fel a katonai egyenruháját.
Útban Brassó felé az állomásokon kegyetlen látványok fogadták, a román katonák a Vörös Hadseregbeli összevert tiszteket fegyveresen kísértek, mint hadifoglyokat, egy másik állomáson pedig Laczhegyi Zoltán századost vérző fejsebével kísérték a román katonák. A brassói állomáson békéscsabaiakat az őrök kiszállították a vonatból és négyes sorokban menetoszlopba állították. Fedezetük alatt elindultak a Fehér kaszárnyába, és a kijelölt szobákban - ahol a fal körül fapriccsek voltak - szállásolták el. A laktanyában, szintén őrizetben tartott Székely Hadosztálybeli tisztektől megtudták, hogy őket is ide hadifogolyként hozták. Azt mondták nekik, hogy a Békéscsaba körüli harcokban fogták el őket.
A tüzér és gyalogsági laktanya Brassóban
Persze igazoltatásról szó sem volt, így sikerült a román parancsnokságnak csellel - a jóhiszeműségüket kihasználva - otthonunkból elhurcolni és hadifogollyá tenni. Elhelyezésük a laktanyában kritikán aluli volt. A létszámuk 150 lehetett, mégis két szobába szorították be. A nagyobb szobában vagy nyolcvanan helyezkedtek el. A fa priccsen kívül egy hosszú asztal és két pad volt az egész bútorzat. Szerencsére hoztak takarókat és csajkát, így tudtak a kemény deszkán aludni, és a híg babfőzeléket is volt miből megenniük. Brassó belvárosában (a mai Bǎlcescu utca) volt a Fekete kaszárnya, azaz a gyalogsági laktanya, a Hosszú utcában a tüzérlaktanya, és a háttérben Brassón kívül a Fehér kaszárnya, ahová sem a Közép-utca, sem a Hátsó utca házai nem értek el.
A békéscsabai közösség tagjai közül Galli Károlyt választották meg a szobaparancsnoknak. Szobatársai között találjuk Hartel Ferenc bankigazgatót, aki tartalékos zászlósként szolgál, Fuchs Lajos gyári cégvezetőt, Fischer Salamon kereskedőt, valamint Nagy Antalt, aki varrógép-kereskedőként ismert. Továbbá itt van Gajdács János gazdálkodó, aki szintén tartalékos főhadnagy, valamint Machács és Ács hadnagyok, és végül Gallai Tibor és Réthy Béla is a csapat tagjai. A Békés községbeliek a szomszédos szobában kaptak helyet, ahol Nagy Antal tartalékos őrmester is ott tartózkodik. Az éjszaka folyamán azonban egy román őr ellopta az egyik szobatárs bakancsát, és hiába tették meg a szükséges lépéseket a tettes azonosítására, az ügy megoldása elmaradt. Néhány nappal később egy újabb tolvaj akciózott, ám erre a hadifoglyok tömegesen kirohantak, hogy megakadályozzák a helyzet további romlását. Az őrség fegyverekkel próbálta megfékezni a "lázadást", de végül a helyzet békés úton rendeződött, és a feszültség elült.
Az élelmezésük rendkívül szegényes volt: délben babfőzeléket, este pedig fuszulykalevest kaptak kenyér kíséretében. Ezzel a monoton étrenddel sokáig nem tudtak volna meglenni, de a brassói nőegyletek tagjai szinte naponta felkeresték őket. A Katolikus és Református, valamint az Izraelita Nőegyletek küldöttségei étellel, cigarettával, édességekkel és a legfrissebb háborús hírekkel látták el őket. Közben Réthy Béla egy Mici névre hallgató szász lánynak kezdett udvarolni, de a többi fiatalember is igyekezett felhívni magára a figyelmet. Az Izraelita Nőegylet elnöknője, dr. Bársony, aki ügyvéd felesége volt, minden tőle telhetőt megtett, hogy segítsen a rászorulókon.
Reggel a román főhadnagy felsorakoztatta a foglyokat, névsort olvasott, és kihirdette a napi parancsokat. A laktanya udvarán találkozhattak a foglyok, nyáron még napoztak is. Sokan dolgozni is kezdtek, Gajdács János suszter lett, segédjének fogadta Áchim Mihályt. Értesültek arról, hogy Szeberényi Lajos evangélikus esperes, Laubner József, a Nemzeti Bank békéscsabai fiókjának főnöke és Reisz Hermann, akinek fiai is a brassói fogolytáborban voltak, a foglyok kiszabadítását tervezik. Kérvényeztek, küldöttségben jártak illetékes helyeken, a brassói hadtestparancsnokságnál, sőt Bukarestben a hadügyminisztériumban is, de sikertelenül.
A békéscsabai kereskedők, akik Brassóba látogattak szövetet és egyéb termékeket vásárolni, gyakran segítettek a rászoruló foglyoknak, akár előlegezve, akár kölcsönözve nekik, valamint hozzátartozóiktól pénzt hozva. Egy reggel a román főhadnagy egy nyilatkozatot olvasott fel a Hadtestparancsnokság nevében, amelyben az aláírókat a Román állam iránti hűségre kötelezték. Pizó, a román pap, a foglyok meggyőzésére érkezett, ám Réthy Béla és dr. Emperl Gyula határozott felszólítására a foglyok nem írták alá a nyilatkozatot. Pizó azt állította, hogy a Székely Hadosztály tagjai hűségnyilatkozatot tettek a hazabocsátásuk érdekében, és valóban haza is engedték őket. Aznap Réthy Béla sikeresen megszökött.
Másnap reggel, pontosan hat órakor, a foglyokat négyes sorokban vezették az állomásra, ahonnan Craiovára indultak. Ekkor Dr. Galli Károly is megragadta az alkalmat, hogy megszökjön. Az állomáson a Nőegylet tagjai búcsúztatták a foglyokat, szívhez szóló szavakkal és könnyes szemekkel. A Brassói Transylvania kávéházban véletlenül összefutott Réthyi Béla és Galli Károly, akik Wolf Mici nagymamájánál szálltak meg. Eközben megismerkedtek Viski Péter családjával, akik szívesen látták őket vendégül. Klári, a család lánya, akinek Kiss Dénes ügyvéd udvarolt, a Cenkre vitte őket egy kirándulásra, ami felejthetetlen élménynek bizonyult. Dr. Bársony, a brassói ügyvéd, 600-600 koronáért megígérte számukra a hamis útleveleket Gálos Jenő és Révi Béla álnéven. Július végére végre megérkeztek az útlevelek, és az este folyamán vonatra szálltak, hogy Aradra induljanak, remélve, hogy új életet kezdhetnek.
A Craiovára érkező békéscsabai hadifoglyokat egy román főhadnagy várta az állomáson, aki két teherautóval érkezett, hogy elszállítsa a poggyászaikat a laktanyába. A foglyokat négyes sorokban vezették be, ahol egy román ezredes, a táborparancsnok, valamint tisztjei és altisztjei fogadták őket. Meglepetésükre, rangjuknak megfelelően fél fizetést kaptak, és kényelmes katonaágyakban aludhattak. Az étkezéseiket pedig a táboron kívüli kifőzdékből rendelhették meg. Naponta, egy tiszt kíséretében, lehetőségük volt kimenni a városba vásárolni. A laktanyában kantint alakítottak ki, ahol hangszereket szereztek be, így hegedűt, cimbalmot és nagybőgőt is, ezzel cigányzenekart alapítva. Esténként hangversenyeket és kabarékat rendeztek a laktanya nagy éttermében felállított színpadon. Színdarabokat is előadtak, és orvosi rendelőt is létrehoztak, ahol Szeberényi János orvos látta el a tábor lakóit. Nemsokára pedig őket is hazaengedték.
Ötletes lenne, ha a brassói és békéscsabai közösségek összefognának, és közösen egy emléktáblát avatatnának a brassói Fehér kaszárnya falán. Ez az esemény szimbolizálhatná a történelmi megbékélést, hiszen József Attila szavaival élve: "A harcot, amelyet őseink vívtak,/ békévé oldja az emlékezés/ s rendezni végre közös dolgainkat,/ ez a mi feladatunk; és nem is csekély."
