Egy különös jelenet bontakozott ki, amikor egy férfi, aki a fajansz művészetében jeleskedik, bátran felajánlotta saját bajuszát egy nőnek. Az esemény szokatlan és figyelemfelkeltő volt, hiszen a hajtás és a humor egyesült ebben a meglepő gesztusban. A nő,

A nő pedig attól tartott, meg kell egye a szőrcsíkot. Leononra Carrington abszurd novellájával matinézunk a múlt század ötvenes éveiből.

Bár elhatároztam, hogy titokban tartom a dolgaimat, a kíváncsiságom végül győzött, és most az ujjaim közé csúszik a történet. Mivel azonban néhány rangos külföldi személyiség reputációja forog kockán, kénytelen vagyok álnéven említeni őket. Igaz, hogy ezek az álnév nem sokat érnek, hiszen azok, akik tisztában vannak a brit szokásokkal a trópusi tájakon, könnyedén rájönnek, kiről is van szó.

Egy különös meghívó landolt a kezeim között, amelyben egy álarcosbálra invitáltak. Eleinte meglepődtem, de aztán elhatároztam, hogy megadom a módját. Az arcomat egy foszforeszkáló, neonzöld kenőccsel kentem be, mintha valami titkos varázslat részese lennék. Az alapréteg után apró műgyémántokat szórtam rá, hogy csillagokkal hintázzam be magam, mint az éjszakai égbolt ragyogó csillagait. Ezzel készen is álltam arra, hogy elmerüljek a titokzatos éjszakában.

Aztán szorongva feszálltam egy tömegközlekedési eszközre, amely kivitt a város szélére, az Epigastro tábornok térre. A teret a híres katona pompás lovas mellszobra uralta; a művész, aki képes volt megoldani az emlékmű által felvetett különös problémát, bátor, archaikus egyszerűséghez folyamodott, és arra szorítkozott, hogy egy csodálatos portrét készítsen a tábornok lovának mellszobra formájában. Így Don Epigastro generalisszimusz képmása továbbra is a köztudat képzeletére van bízva.

MacFrolick úr impozáns kastélya az Epigastro tábornok tér nyugati oldalának teljes terjedelmét elfoglalja. Egy indiai szolga kalauzolt be egy lenyűgöző, barokk stílusú fogadóterembe. Ahogy körülnéztem, mintegy száz vendég közé csöppentem. A levegőben tapintható feszültség uralkodott, és hamar rájöttem, hogy én vagyok az egyetlen, aki komolyan vette a meghívást: egyedül én öltöztem különleges öltözetbe.

- Gyanítom - mondta MacFrolick úr, a ház ura - , hogy az ön szándéka az volt, hogy egy bizonyos tibeti hercegnőhöz hasonlítsa magát, aki a király szeretője volt, s aki a sötét bönhitet űzte, azt a rituálét, mely már az ókor homályába veszett. A hölgyek társaságában nem szeretném részletezni a Zöld Hercegnő borzalmait, de annyit elmondhatok, hogy rejtélyes körülmények között távozott az élők sorából, s azóta is számos legenda kering róla a távoli Keleten. Egyesek úgy vélik, hogy a holttestét méhek vitték el, és azóta is vénuszvirágok átlátszó mézében őrzik. Mások azt mesélik, hogy a festett koporsóban nem a hercegnő pihent, hanem egy női arcú daru teste; ismét mások szerint pedig a hercegnő disznó formájában tért vissza az életbe.

MacFrolick úr váratlanul megállt, és szigorú tekintetével végigpásztázta a körülötte állókat:

- Erről többet nem szeretnék beszélni, asszonyom, hiszen katolikus hitünk ezt nem engedi meg.

Eléggé összezavart, és lemondva minden magyarázatról, lehajtottam a fejemet; a lábam a homlokomról lecsorgó hideg verejték esőjében fürdött. MacFrolick rezzenéstelen arccal figyelt engem. Apró, kékes szeme volt, és nagy, vastag, kissé pisze orra. Nehéz volt nem észrevenni, hogy ez a nagyon előkelő, jámbor, kifogástalan erkölcsű ember tulajdonképpen egy emberbőrbe bújt, nagy fehér disznó. Hatalmas bajusz lógott rá húsos, eléggé csapott állára. Igen, MacFrolick úr úgy nézett ki, mint egy disznó, de jóképű disznó volt, istenfélő és előkelő disznó. Miközben ezek a veszélyes gondolatok suhantak el zöld arcom mögött, egy kelta külsejű fiatalember kézen fogott, és azt mondta:

- Oh, kedves hölgyem, kérem, ne aggódjon! Mindannyian, valamilyen módon, összefonódunk a természet más teremtményeivel. Ön is biztosan észrevette már saját lószerű vonásait, így hát... Hát igazán nincs miért aggódnia, hiszen a mi világunk tele van furcsaságokkal! És ha már itt tartunk, találkozott már D. úrral?

- Nem - mondtam zavartan -, nem ismerem.

- D. ma este itt van - folytatta a fiatalember, szemeiben izgalom csillogott. - Ő egy igazi mágus, én pedig a hű tanítványa. Nézze csak, ott ül a lila szaténba burkolózott, vidám kövér szőkeség mellett, látja?

Egy olyan férfit láttam, aki annyira átlagos volt, hogy egy forgalmas vasútállomáson várakozó, szfinx-szerű fejű lazac jutott eszembe róla. Az ő rendkívüli közömbössége annyira zavarba ejtett, hogy kénytelen voltam megkapaszkodni a szék karfájában.

- Szeretnél megismerkedni D.-vel? - érdeklődött a fiatal férfi. - Ő egy igazán figyelemre méltó személyiség.

Épp válaszolni akartam, amikor egy nő világoskék taftruhában, kemény tekintettel megragadott a vállamnál fogva, és egyenesen a játékterembe lökött.

- Kellenne egy negyedik játékos a bridzshez - jelentette ki. - Nyilvánvaló, hogy Önnek megvan a tudása a bridzshez.

Egyáltalán nem tudtam, mi tévő legyek, annyira megdermedtem a félelemtől. Legszívesebben azonnal eltűntem volna, de a pánik fogságában vergődve végül is csak annyit mondtam, hogy filckártyával tudok játszani, mert a bal kezem kisujja túlságosan érzékeny. Kint a zenekar egy keringőt játszott, amit annyira gyűlöltem, hogy azt sem mertem bevallani, hogy éhes vagyok. A jobbomon ülő, impozáns magasságú egyházi méltóság egy sertésbordát húzott elő bíbor öltözéke rejtekéből, mintha az étkezés egyfajta szertartás lenne...

- Itt van, kedves leányom - mondta -, a könyörületesség mindenkire kiterjed, legyen az egy macska, egy rászoruló ember, vagy akár egy zöld arcú asszony.

A borda, amelyet a lelkész valószínűleg már hosszú ideje hordozott a kebelén, nem igazán nyerte el a tetszésemet, de úgy döntöttem, hogy elteszem tőle, szándékomban állt elásni a kert mélyére. Miközben a darabot vittem ki, hirtelen az éjszaka sötétjében találtam magam, csupán a Vénusz bolygó gyenge fénye világította meg az utamat. Egy pangó, döglött méhekkel teli kerti tó mellett haladtam el, amikor szembetalálkoztam a varázslóval, a semleges emberrel, aki mintha a sorsom megformálója lett volna.

- Tehát csak sétálunk - jegyezte meg cinikus hangnemben. - Az angol száműzöttek mindig ugyanabba a csapdába esnek: a végsőkig unják az életüket.

Szégyenkezve felfedtem, hogy angol származású vagyok, amire a férfi, aki eddig semlegesnek tűnt, szarkasztikus nevetéssel reagált:

- Aligha róható fel neked, hogy angol - mondta. - A Brit-szigetek népének veleszületett ostobasága olyan mélyen gyökerezik a lényükben, hogy már ők maguk sem veszik észre. Az angolok lelki zűrzavara mintha húsba, vagy inkább valami disznósajtra emlékeztető masszává alakult volna.

Kicsit türelmetlenül reagáltam, hogy bár Angliában valóban gyakoriak az esőzések, mégis ez az ország adta a világnak a legnagyobb költői kincseket. Aztán, hogy eltereljem a figyelmet a témáról:

Most találkoztam az egyik tanítványával, és azt állította, hogy ön egy igazi varázsló.

- Valóban - kezdte a semleges férfi, aki a titkok tudójaként lépett elő -, spirituális tanító vagyok, beavatott, ha úgy tetszik, ám e szegény fiú sorsa már meg van pecsételve. Tudnia kell, kedves hölgyem, hogy az ezoterikus ösvény rendkívül rögös, tele váratlan buktatókkal. Sokak vágyakoznak a megvilágosodásra, de csupán néhányan találják meg az utat. Azt javaslom, hogy inkább a bájos női ábrándok világába merüljön, és zárja ki elméjéből mindazt, ami a létezés mélyebb igazságait firtatja.

Miközben a férfi beszélt, én szinte észrevétlenül próbáltam elrejteni a kezemben tartott sertésszeletet. Ahogy markoltam, egyre több zsír csúszott ki az ujjaim közül, és ez a helyzet egyre kényelmetlenebbé vált. Végül, miután alaposan megfontoltam a dolgot, a zsebembe rejtettem a nyers húsdarabot, és ezáltal egyfajta megkönnyebbülés áradt el bennem. A gondolat, hogy a férfi tudomást szerezne arról, hogy zsírtól csöpögő bordákkal mászkálok, kifejezetten riasztó volt. Szinte rettegtem ettől a semlegesnek tűnő embertől, miközben mindent elkövettem, hogy jó benyomást kelthessek.

- Szeretnék megismerni valamit a mágiájából, talán tanulni öntől. Eddig...

Teátrális mozdulattal, mintha egy drámai előadás csúcspontjához érkeztünk volna, hirtelen félbeszakította a mondandót:

- Semmi sincs - felelte. - Kérem, próbálja felfogni, hogy valóban nincs itt semmi, teljesen üres a tér.

Ebben a pillanatban úgy éreztem, menten elpárolgok egy átláthatatlan, színtelen, kilátástalan masszában. Mire újra levegőhöz jutottam, a semleges férfi eltűnt. Haza akartam menni, de eltévedtem a kertben, amelynek levegőjét elnehezítette egy bizonyos cserje illata, amelyet itt az Éjszaka Illatának hívnak.

Hosszú ideig bolyongtam az ösvények labirintusában, míg végül egy magas toronyhoz érkeztem. Az ajtaja félig nyitva állt, és a belsejéből egy csigalépcső vezetett felfelé. A torony hívogató hangja megszólított, és én, akinek már nem maradt vesztenivalója, úgy döntöttem, hogy felmegyek a lépcsőkön. Túl naiv voltam ahhoz, hogy elmeneküljek, mint egy ijedt nyúl, aki csak a saját árnyékától fél. Keserű gondolatok kavarogtak a fejemben: "Most, ebben a pillanatban, szegényebb vagyok, mint egy koldus, pedig a méhek mindent megtettek, hogy figyelmeztessenek. Elvesztettem egy egész évi méztermést, és a Vénusz is eltűnt az égről."

A lépcső legfelső fokán, MacFrolick úr intim budoárjában találtam magam. Kedves üdvözletét követően zavarba ejtő módon éreztem a hozzáállásában beállt változást. Régimódi udvariassággal egy különleges fajansztálat kínált fel nekem, melyen a saját bajusza nyugodott. Habozás gyötört, hogy el merjem-e fogadni ezt a különös ajándékot, hiszen az a gondolat merült fel bennem, hogy talán azt szeretné, ha megkóstolnám a saját szőrmés remekművét.

"Ez tényleg egy különc figura," futott át az agyamon. Azonnal próbáltam magyarázkodni:

- Hálásan köszönöm, uram, de már nem vágyom ételre, miután élvezhettem a mennyei bordát, amelyet a püspök úr olyan figyelmesen kínált nekem...

MacFrolick arca egy finom ráncot vágott, mintha valami bántó dolog ütötte volna meg a fülét.

- Asszonyom - mondta -, ez a bajusz egyáltalán nem ehető, ez ennek a nyári estének az emléke, és azt mertem gondolni, hogy ön talán megőrzi majd valami erre a célra alkalmas ládikában. Hozzá kell tennem, hogy ennek a bajusznak nincs semmiféle varázsereje, de nagy mérete megkülönbözteti a közönséges tárgyaktól.

Megértve, hogy hibát követtem el, fogtam a bajuszt, és óvatosan a zsebembe tettem, ahol azonnal rátapadt az undorító sertésszeletre. MacFrolick ekkor rálökött a kanapéra, és erősen a hasamra támaszkodva, bizalmas suttogva azt lihegte arcomba:

- Zöld Asszony, fontos tudnia, hogy a mágia világában számos árnyalat létezik: a fekete mágia, a fehér mágia és a legfokozottabban megvetett, a szürke mágia. Ma este azonban különösen ébernek kell lennie, mert közöttünk bujkál egy rendkívül veszélyes szürke mágus, akit D.-nek hívnak. Ez a bársonyos hangú vámpír sok ártatlan lélek elpusztításáért viseli a felelősséget. D. már többször is sikerült behatolnia e falak közé, hogy elrablja a létfontosságú esszenciánkat.

Alig tudtam visszatartani egy halvány mosolyt, hiszen már jó ideje élek egy erdélyi vámpír társaságában. Anyósom, aki vérfarkas, beavatott a kulináris titkok rejtelmeibe, így már tudom, hogyan elégítsem ki a legínycsiklandóbb vámpírok ízléseit, és miként tehetem felejthetetlenné az étkezéseiket.

MacFrolick egyre inkább rám nehezedett, már szipogva suttogta:

Természetesen, itt egy egyedibb megfogalmazás: - Mindenképpen szükségem van arra, hogy megszabaduljak D.-től. Sajnos az egyház tanításai szerint a magáncélú gyilkosság elítélendő, így arra kérem, hogy nyújtson nekem támogatást ebben a helyzetben. Ön protestáns, jól tudom?

- Egyáltalán nem vagyok keresztény, MacFrolick úr - válaszoltam. - Különben sincs kedvem megölni D.-t, még akkor sem, ha még azelőtt lenne rá lehetőségem, hogy elporlaszt valami varázslattal.

MacFrolick arca eltorzult a haragtól, szemeiben lángok csillantak.

- Akkor távozzon innét! - harsogta. - Itt nem helye a hitetleneknek. Kérem, hagyja el a házam!

Olyan gyorsan távoztam, ahogyan egy lépcsőn lehet, miközben MacFrolick az ajtónak támaszkodott, és egy ily jámbor emberhez képest igencsak gazdag terminológiával sértegetett.

*

Nincs határozott vége ennek a történetnek, amelyet mindennapi nyári kalandként meséltem el. Nincs befejezés, mert az esemény pontosan így történt, és még minden szereplő él, és a saját sorsát követi. Mindenki, kivéve a papot, aki tragikus módon belefulladt a kastély medencéjébe: állítólag ministránsnak öltözött sellők csalták oda.

MacFrolick úr soha többé nem hívott meg a kastélyba, de biztosítottak róla, hogy jó egészségnek örvend.