El kell engedned az új magyar musicalt? - Beszélgessünk a "Hogyan tudnék élni nélküled?" című darabról!

TóCsa: Van valami borzalmas tapasztalatod, ami miatt meghoztad ezt a döntést?

Andi: Nem tudnám egyetlen sokkhatáshoz kötni ezt az érzést. Általánosságban elmondható, hogy amikor magyar filmeket nézek, gyakran azt tapasztalom, hogy az alkotások viszonylag olcsónak tűnnek, és a színészek játéka is sok esetben manírosnak hat. Ez számomra igencsak rontja az élményt.

TóCsa: Mindenképpen ki kell emelnem a magyar filmek védelmét, hiszen a műfaji alkotások esetében a költségvetések sokszor csupán a tizedét vagy akár huszadikát teszik ki az angol vagy francia produkciókénak, és az amerikai filmekről még csak nem is beszélve.

Andi: Természetesen, elfogadom és megértem, hogy ez csupán az én személyes véleményem.

TóCsa: Nagy rajongója vagyok a magyar filmeknek, de azt észrevettem, hogy a szerzői filmek közül sokkal több olyan alkotás van, ami igazán megfog engem, mint a közönségfilmek között.

TóCsa: És a musicalekkel hogy állsz? Én kamaszként és a húszas éveim elején azt szajkóztam, hogy egyetlen filmes műfaj van, amit nem szeretek, és az a musical. Akkor még biztos bennem volt ez a hülyeség, hogy a musicalek csajos filmek, és nem nekem valók. Azóta már kimondottan bírom őket, sok nagy kedvencem van a zsánerben.

Andi: Mindig is vonzottak engem ezek a művek. Helyes kezekben igazán különleges élményt nyújthatnak.

TóCsa: A musicalek iránti vonzalom ellenére be kell vallanom, hogy eléggé aggódtam, amikor értesültem róla, hogy Demjén-musical készül. Persze tudom, hogy létezik már egy Made in Hungária, ami igazán szórakoztatóra sikerült, de valahogy attól féltem, hogy inkább egy újabb Pappa pia fog megjelenni. Azt hiszem, nálam csak Szabó Kimmel Tamás érezhette magát még rosszabbul, amikor azt a filmet nézte.

Andi: Csak a Pappa piát láttam a kettő közül. Betegen ültem, és végig néztem.

TóCsa: A rossz filmeket mindig a betegágyadból nézed, hogy még rosszabbul legyél?

Andi: Betegen mindig is azokat a zeneszámokat választom, amikben teljesen el tudok merülni, hiszen így nem sokat kockáztatok. Egyébként a Demjén-musicalt nagyon vártam, mivel óriási rajongója vagyok: a szüleim gyakran hallgatták a dalait, és így gyerekként is beléjük szerelmesedtem.

TóCsa: Bár a magyar filmek nem nyerték el a tetszésedet, Demjén zenéje mégis közel áll a szívedhez. Hogyan fér meg egymás mellett ez a két eltérő ízlés?

Andi: A Demjén iránti rajongás győzött. Én tényleg nagyon vártam, szeretek együtt énekelni a szereplőkkel. Nyilván magamban. (nevet) Ráadásul a trailer alapján jó kis limonádénak tűnt. Romantika, tiltott szerelem, szép emberek, ilyesmi.

TóCsa: Demjén kapcsán sokáig a lagzik legkínosabb pillanata, a szerelemvonatozás ugrott be nekem. Az utóbbi két évben azonban a gyerekeim rákaptak a régi slágereire, különösen a Sajtból van a Holdra, és észrevettem, mennyire jól megkomponált és csodálatosan hangszerelt dalok ezek. Negyvenes éveim elején kezdtem igazán értékelni a zenéjét. Visszatérve a filmhez: végül azt kaptad a moziban, amit vártál?

Andi: Hm... Ennél sokkal rosszabbat is láttam már. Szó sincs arról, hogy gyűlöltem volna, de talán magasabbra tettem a mércét, mint ahová ezt a filmet pozicionálták.

TóCsa: Még a Demjén slágerek sem mentették meg?

Andi: Érdekes, hogy az erőfeszítést értékelem. Furcsa módon, míg a Mamma Mia!-ban például nem éreztem zavarónak, hogy áthangszerelték a dalokat, és nem úgy hallottam őket, ahogy megszoktam, itt valamiért kifejezetten kiemelkedett a cselekményből. Hozzá kell tennem, hogy a színészek hangja valóban lenyűgöző. Viszont valahogy mégis kicsit mesterkéltnek tűnt a tökéletes harmónia. Ha már a Mamma Mia!-t említem, pont az volt benne a nagyszerű, hogy még Pierce Brosnan is a maga hamiskás, karakteres hangzásával hozzájárult a produkcióhoz. De éppen ettől működött a dolog!

TóCsa: Természetes, hogy a dalokat áthangszerelik, de számomra szembetűnő volt, hogy a modernizálásra senki nem törekedett. Egyik szám sem kapott friss, korszerű alapokat vagy hasonló újítást. Az igyekezet, hogy az eredetihez közel tartsák őket, végül kissé vérszegény új hangzást eredményezett. Számos dal esetében úgy éreztem, hogy a hangzás túl steril lett. Manapság a musicalekben már egyre inkább figyelnek arra, hogy élő felvételeket is készítsenek, még ha ez azt is jelenti, hogy a végeredmény nem lesz olyan tökéletes, mint a stúdióban rögzített változat. A filmekben gyakran hallani a kettő keverékét, ami itt sajnos hiányzott. A stúdióban készült zenés részek és a képi világ közötti összhangot nem sikerült igazán megteremteni, és bár nem mindenhol, de voltak dalbetétek, ahol ez különösen zavaró volt.

Andi: Kicsit frusztráló volt, ahogy a történet valódi magjához való eljutás annyira elhúzódott. A trailer alapján az ember máris izgalommal várja a cselekmény csúcspontját, de valahogy úgy tűnt, hogy egy örökkévalóság telt el, mire a Törőcsik Franciska és Ember Márk által megformált karakterek végre megjelentek. Körülbelül 15 percnyi várakozás után, amikor már kezdtem kételkedni a választásomban, végre feltűntek a vásznon.

TóCsa: Bennem is felmerült a kérdés, hogy biztosan jó filmet nézek-e.

Andi: Később végül is sikerült megbékélnem ezzel a megoldással, de az a benyomásom végig megmaradt, hogy a két idősík összefonódása kicsit ügyetlennek tűnt. Tetszett, hogy nem ugráltunk folyamatosan az időben, a történet így sokkal lineárisabb formát öltött. Ugyanakkor az érzelmi csúcspont, amit a múltbéli események felidézésével a jelenben kellett volna megélnem, sajnos elmaradt.

TóCsa: És ha már a Demjén-dalok a filmben csalódást okoztak, legalább a balatoni románc hangulatát átadta neked a film?

Andi: Alapvetően igen. Annyi, hogy én télen inkább téli filmeket nézek szívesen, nyáron meg nyáriakat, szóval ez a film valószínűleg 30 fokban nekem jobban esett volna. De ez megint csak személyes vélemény. Számomra meglepő a téli időszak kellős közepén, a karácsony előtti hetekben a balatoni nyárról nosztalgiázni.

TóCsa: És mit szólsz a Törőcsik Franciska és Ember Márk duójához? Érezted a köztük vibráló energiát? Vagy éppen a szerelem lángját?

Andi: Akadtak olyan pillanatok, amikor valóban megvolt a varázs, de a filmvászon nem gyulladt lángra.

TóCsa: Az a különös szikra, amit közöttük éreztem, olyan volt, mint egy könnyed nyári szellő, amely flörtöl a pillanatokkal, vagy egy röpke kaland ígéretével teli. Kémia persze akadt, de nem annyira, hogy elhiggyem: egy örök, évtizedekig tartó szerelem hajnalát látom kibontakozni. Marics Peti és Márkus Luca viszonyában is hasonló érzéseim voltak, de ott ez valóban csupán egy laza nyári kaland maradt; bőven elegendő ahhoz, hogy szórakoztató legyen, de nem több. A történet és a forgatókönyv egyetlen olyan jelenetet sem tartalmazott, amely a nagy szerelem születésének varázslatos pillanatát rögzíthette volna.

Andi: Franciska és Márk külön-külön valóban remek emberek, de amikor együtt láttam őket, valahogy nem éreztem azt a különleges összhangot, mintha Isten őket kifejezetten egymásnak szánta volna.

TóCsa: Sajnos, úgy tűnik, hogy ehhez az érzelemhez elengedhetetlen lett volna, hogy a "Hogyan tudnék élni nélküled?" igazán emlékezetes film legyen.

Andi: Egyébként, ha Marics Petire gondolok, ő számomra igazán pozitív meglepetés volt. Egyáltalán nem tűnt ki a filmből, inkább tökéletesen illeszkedett bele. Nagyon szórakoztató karaktert formált meg, és maximálisan hitelesen alakította a figurát.

TóCsa: Igaz, hogy a karakter igazán illeszkedett hozzá, de ettől függetlenül el kell ismerni, hogy a teljesítménye valóban figyelemre méltó volt.

Andi: Igen, és épp ezért annyira szívfájdító, hogy a filmben rengeteg ígéretes lehetőség rejlett, ám közben a gyerekbetegségek is megmutatkoztak, ami csökkentette az élményt. A legtöbb kiváló musicalben teljesen magától értetődő, amikor a szereplők egy adott pillanatban hirtelen beszédből éneklésbe és táncba csapnak át, itt viszont ez sokszor akadozott. Az átmenetek nem voltak olyan simák, ahogy azt elvárnánk.

TóCsa: Bennem végig ott lebegett a hiányérzet. A Pappa piával ellentétben itt bizony voltak látványos, vagy legalábbis annak szánt koreográfiák, de valami apró részlet mindig hiányzott ahhoz, hogy igazán életre keljen a történet. Talán egy dinamikusabb vágás, egy izgalmasabb kameramozgás, vagy éppen valami kreatív vizuális ötlet, esetleg egy beékelődő poén... Valami plusz, ami megadta volna a kellő lendületet. Éreztem, hogy rengeteg energiát fektettek a produkcióba, de valamiért mindig elcsúszott a dolog. Egyetlen olyan jelenet sem akadt, amikor legszívesebben én is felálltam volna táncra, pedig mondjuk a Mamma Mia még engem is meg tudott ragadni, holott nem vagyok az ABBA zenekar elkötelezett híve. És te, Andi, a film hatott az érzelmeidre? Kiváltott belőled valamit? Tudod, mindig azt mondod, hogy könnyen elérzékenyülsz a mozikban...

Andi: Valóban, eléggé kiszámítható volt, és nem is számítottam másra. Mégis, amikor Törőcsik Franciska visszaadja a gyűrűjét, az valahogy mégis megérintett, és a torkomban éreztem egy kis szorítást.

Bár nem sírtam el magam, a szívem mélyén mégis hatással volt rám. Olyan véglegesen festett a helyzet, hogy ha ez nem egy film lett volna, talán örökre így is maradt volna.

TóCsa: A film a Mamma mia!-filmek mellett elsősorban a Dirty Dancingre épít, és az a film már sokakat megríkatott.

Andi: Igen, az a film valóban megjelenik a táncban is, és érdekes módon a karakterek között is felfedezhetők hasonlóságok.

TóCsa: Igen, Franciska apjával való kapcsolata és az apja reakciói a lánya új barátja iránt valóban emlékeztetnek arra a filmre. Azonban számomra meglepő, hogy a Dirty Dancing bemutatása óta már majdnem négy évtized eltelt.

Ráadásul a "Hogyan tudnék élni nélküled?" című művet két nő jegyzi, ami különösen meglepő, hiszen ennyire üres karakterábrázolást kliséken kívül nehéz elképzelni. Érdekes, hogy a történet nem tudta igazán megragadni a női karakterek mélységét és sokszínűségét, így a cselekmény egy kicsit laposnak tűnik.

Andi: Úgy vélem, a romantikus műfaj elkerülhetetlenül magával hozza a megszokott kliséket, ami önmagában nem feltétlenül negatív. Az ismerősség érzése néha kifejezetten jótékony hatással van a történet alakulására. Ugyanakkor szívesen látnék egy alternatív megközelítést vagy egy különleges karakterfejlődést. Kifejezetten érdekelne, hogy a jelenkori Franciska és Márk hogyan formálta a kapcsolatukat, és mi zajlik közöttük a háttérben.

TóCsa: Annyiban együtt tudok érezni az alkotókkal, hogy piszok nehéz lehetett egy valamennyire értelmesnek tűnő történetet költeni tucatnyi Demjén-sláger köré úgy, hogy bizonyos pontokon a dalokat is be lehessen illeszteni, és azok a szövegükben/témájukban/hangulatukban passzoljanak a film történetéhez vagy a szereplők érzéseihez.

Andi: Nem vitatom, hogy ez nem egyszerű feladat, de amikor a moziban ülök, akkor nem az alkotók nehéz helyzete jár a fejemben.

TóCsa: Ahogy szinte senkinek sem.

Andi: Vannak a filmnek jó pillanatai, de ezek csak pillanatok. Sosem tud hosszan magával vinni, valami mindig kizökkent belőle, nem sikerül folyamatosan fenntartani az érdeklődésemet.

TóCsa: Igen, sok jelenetnél én is azt tapasztaltam, hogy ez akár remek is lehetett volna, hiszen mindössze egy kis plusz hiányzott. Mégis, valahogy nem tudta megugrani a szintet.

Andi: Általában a filmeket az alapján értékelem, hogy mennyire érzem úgy, hogy kár volt az időmértük. Nem mondanám, hogy ez a legmagasabb mérce, de ennél a filmnél nem éreztem, hogy elvesztegettem volna a két órámat.

TóCsa: Nos, ez a mondat talán nem fogja megrohamozni a mozikat, de úgy tűnik, hogy a sok negatívum ellenére mégis élvezted.

Andi: Ha valaki nem egy Oscar-díjas alkotásra vágyik, hanem csak valami habos-babos, masnival átkötött dalcsokorra, ami épp csak annyira elég, hogy a karácsonyi hajtásból kiragadja egy kicsit, és mellé még nosztalgiázzon néhány szép nő és helyes pasi társaságában, akkor azt mondom, igen. Elvoltam.

TóCsa: Vagyis, ha nagyon alacsonyan tartod az elvárásaidat, még az is lehet, hogy nem csalódsz?

Andi: Várható volt, hogy így alakul, de sajnos a megoldás nem volt valami kreatív. Számomra Garry Marshall, a Micsoda nő rendezője az ideális példa, mivel ő mindig ügyesen csempészte bele a karaktereket a filmjeibe. Ezzel szemben a Demjén-jelenet inkább csak formálisan szerepelt, mintha csak le akarták volna tudni. Ott volt, mert kellett, de a kivitelezés sajnos semmilyen különleges csavart vagy eleganciát nem hozott.

TóCsa: Az időutazás rejtelmeiről és a színészek idősebbé tételéről még nem esett szó.

Andi: Pedig ezt még a moziban is szóba hoztuk! Szerintem ez tényleg igazságtalan volt. Míg Ember Márkból egy Kárász Róberttel megfűszerezett George Clooneyt faragtak, addig Törőcsik Franciska egy leharcolt ötvenes asszonyként tűnt fel.