Egy karikaturista, aki a humor és a kreativitás világából érkezett, váratlanul a filmipar színpadára lépett, hogy újraértelmezze a mozi történetét. Az ő egyedi látásmódja és szatirikus stílusa nemcsak a karakterek életét, hanem az egész narratívát megform

32 évvel ezelőtt, ezen a napon távozott az élők sorából a filmtörténet egyik legkiemelkedőbb személyisége, Federico Fellini. E jeles évforduló alkalmából egy izgalmas kvíz keretében idézzük fel művészetét, amelyből Ön is megtudhatja, mennyire ismeri ezt a zseniális Oscar-díjas rendezőt!

Federico Fellini 1920. január 20-án született Riminiben. Édesapja, Urbano Fellini kereskedelmi utazó volt, édesanyja, Ida Barbiani jómódú családból származott. Federico volt a legidősebb gyermekük, később született egy öccse, Riccardo és egy húga, Maria Maddaléna. A Magyar Kurír szerint gyermekkorában szívesen játszott egyedül, kedvenc időtöltése a bábszínházasdi volt. Sokat rajzolt, és tehetségére hamar fény derült, tizennégy éves korától jelentek meg rajzai újságokban. Még nem volt húszéves, amikor Rómába költözött, és szülei kedvéért beiratkozott a jogi egyetemre.

Filmes kalandok során ismerkedett meg neves alkotókkal, köztük az olasz és a világ filmművészet egyik legnagyobb mesterével, Roberto Rossellinivel. Neve számos film forgatókönyvében felbukkant, így például Rossellini két klasszikusában, a 1945-ös Róma, nyílt városban és az 1950-es Ferenc, Isten lantosában, amely sokak szerint a Szent Ferencről készült filmek közül a legkiválóbb. A varieté fényei (1950) című alkotást már Alberto Lattuadával közösen társrendezőjeként jegyezte, majd 1952-ben bemutatta első önálló filmjét, A fehér sejket, mely újabb lépés volt a filmművészet terén.

Az országos elismerést az önéletrajzi ihletésű Bikaborjak (1953) című film biztosította számára.

Következő, jelentős hatású alkotása, Az édes élet (1960), Marcello Rubini (Marcello Mastroianni) történetét meséli el, aki egy fiatal, írói álmokat dédelgető bulvárriporter. A film a fiatalember lelki és szellemi lezüllésének drámai folyamatát tárja fel, miközben a felszínes világban való megélhetés árnyoldalait is bemutatja.

Az édes élet folytatásaként megérkezett a 8 és 1/2 (1963), egy újabb csodálatos alkotás, amelyben a rendező, Guido (Marcello Mastroianni) éppen olyan mély válságon megy keresztül, mint magának Fellininek. Ez a film tökéletesen tükrözi a rendező belső harcait és kreatív küzdelmeit. Fellini sosem tudott megállni; amint befejezte egy művét, azonnal a következő születésén kezdett dolgozni. Mint sok nagy művész, őt is a létezés teljessége vonzotta: a látható és láthatatlan valóság határvonalán egyensúlyozott, felfedezve a múlt titkait és a jelen kihívásait, miközben az álmok és emlékek szőtte szövevényes hálója inspirálta őt.

Egy másik kiemelkedő alkotás, amely egyszerre mély és szórakoztató, az Amarcord (1973), amely szintén önéletrajzi ihletésű film. Ez a mozi visszarepít minket a rendező fiatal éveibe, egy tengerparti kisváros varázsába, ahol a fasizmus árnyéka vetül a mindennapokra. Az életigenlő és nosztalgikus történet minden nézőt magával ragad. Utolsó műve, A hold hangjai (1990), szintén figyelemre méltó. A rendező Ermanno Cavazzoni 1987-ben írt, magyarul is megjelent A holdkórosok eposza című regényét adaptálta filmvászonra, ami újabb bizonyíték a művész sokoldalúságára és kreativitására.

Federico Fellini 1993 augusztusában, nem sokkal azután, hogy négy Oscar-díja mellé neki ítélték az Oscar-életműdíjat is, agyvérzést kapott, és a bal oldalára lebénult. Október 17-én, vasárnap kiengedték a kórházból, együtt ebédelt az akkor már nagybeteg feleségével, Giuliettával, de a kórházba visszatérve este kómába esett, és többé nem tért magához. Október 31-én hunyt el, egy nappal az ötvenedik házassági évfordulójuk előtt.