Koltay Gábor: Bizony, naivak voltunk – még az István, a király alkotócsapata sem tudta sokáig megőrizni a békét egymás között.
Nemeskürty tanár úr, az István, a király – manapság talán producereként emlegetnénk – nem csupán a film és a zenei alkotás megrendelője volt, hanem a mű tartalmának és sorsának meghatározó alakítója is. Folyamatosan bátorított engem, amikor számos kihívással kellett szembenéznem. 1998-ban, az Elrepült a gyors idő című életrajzi kötetében így fogalmazott: "Bármit is mondjanak ma róla, akár az alkotótársak, akkor a siker eufóriájában éltünk mindannyian. Megkockáztatom azt az állítást, hogy hozzájárultam a rendszerváltás folyamatának megindításához, ami számomra egyértelműen tudatos cél volt."
Az előadásokat több mint százezer néző élvezte, míg a filmet közel kétmillióan tekintették meg. Az utóbbi négy évtized során a televíziócsatornák többször is műsorra tűzték ezt a különleges alkotást. A hangzóanyagot tartalmazó dupla nagylemez és magnókazetta, majd 1989-től kezdve a CD, a Hungaroton kiadó legnagyobb sikerévé vált. A mű keletkezéstörténetét és fogadtatását a közönség kérésére két alkalommal is összefoglaltam: először a filmbemutatóval egy időben megjelent, karcsúbb kötetben, majd 2008-ban, az ősbemutató 25. évfordulója alkalmából egy jóval részletesebb kiadványban.
Kivételes időszakot éltünk át akkor a Városligetben, a közreműködők és a nézők serege valószínűleg soha meg nem ismételhetően elválaszthatatlan közösséget alkotott. Ritka művészi-közéleti katarzis volt ez, a kirobbanó sikerű produkció a magyar közélet jelentős eseménye lett. Bizonyította, hogy bátor akarattal lehet, sőt kell is történelmünkről őszintén beszélni. Óriási tömegigény van erre.
A közelgő rendszerváltozás szele talán az István, a király előadásában kezdett el érezhetővé válni? Mi nem hittünk ebben, de az estéről estére összegyűlő tízezrek arcát mégis megérintette a szabadság szellője. A korabeli körülmények tükrében különösen figyelemre méltó, hogy a darab egy-egy részletét – főleg a grandiózus finálét – a Királydomb tetején, a nemzeti színű zászlócsík feltűnése előtt, az egyre növekvő spontán közönség előtt nem is próbálhattam. A beállításokat csak késő este végezhettük el, mert attól tartottam, hogy valaki a nézők közül majd jelentést tesz az illetékeseknek.
Miközben az emberek minden este boldog könnyekkel a szemükben énekelték egyedül csak Himnuszunkat, a vájt fülű kritikusok, a irigyek és a rosszakarók giccset, magyarkodást és diszkrét nacionalizmust emlegettek. Pedig a magyar zászló és a Himnusz, különösen az egymással ellentétes kétféle magyar igazság bemutatása, nem csupán függetlenségünk iránti vágyunkat tükrözte, hanem földünk, hazánk és az itt élő emberek iránti szeretetünket és tiszteletünket is.
Néhány estére
Valóban, naivitás volt azt hinni, hogy a művészi közösségek mindig egyesült erővel működnek. Még az István, a király alkotócsapatának tagjai sem tudtak tartós harmóniában együtt dolgozni. Az utak elágazhatnak, a kreatív víziók és az azokat formáló világnézetek eltérhetnek, de ez nem kell, hogy személyes ellentéteket vagy nyílt ellenségeskedést szüljön. Az idő múlásával egyértelművé válik, hogy a múltat nem lehet végleg eltüntetni. A legendák, valamint az ősbemutató körüli mítoszok tovább élnek, a közönség által fenntartva, függetlenül attól, hogy mi történik a háttérben.
