"Nekünk, mozgássérült embereknek fontos, hogy láthatóvá váljunk a társadalom számára."

Tóth Károly különleges szólóestjét, amely a "Charlie" címet viseli, február 6-án mutatják be a terézvárosi Eötvös10 Művelődési Házban. Az előadás Hód Adrienn rendezésében és koreográfiájával valósul meg, aki a HODWORKS társulat alapítója. Adrienn munkamódszere egyedülálló, hiszen célja, hogy ép és nem normatizálható testekkel dolgozzon együtt, ezáltal kitágítva a határokat és lebontva a sérültséggel kapcsolatos félelmeket és tabukat a közönségben. Ez a harmadik közös projektje Karcsival, amelyre már egy próbát is megtekinthettünk, és egy videós anyagot is készítettünk, amit a mobil Népszaván lehet megnézni. Az interjú során Karcsi elmondta, hogy szeretné, ha a független kortárs előadó-művészeti színtér több támogatást kapna, mivel ő az egyetlen kétdiplomás, kerekesszékes táncos, színész és előadóművész vállalkozó Magyarországon. Karcsi szívből kívánja, hogy minél többen kövessék az ő példáját, és hangsúlyozta az akadálymentes művészeti iskolák és látható produkciók fontosságát. Még a tévésorozatokban való szereplést is fontolóra venné, ehhez pedig éppen színész-mentort keres.

Te hogyan vélekedsz arról, hogy manapság itthon milyen irányban változik a mozgáskorlátozottsággal élők élete? Szerinted több lehetőség áll rendelkezésre, mint a fiatal éveidben?

- A közlekedés egyre jobb. A Marczibányi térnél nőttem fel, akkoriban a Margit-szigetre még csak gyalog tudtunk kimenni, nem volt Combino. Vannak még a BKV-nak határai, de ez most már szépen lassan fejlődik.

- Az emberek is fejlődnek?

Úgy vélem, hogy az emberek egyre nyitottabbá váltak. Az utóbbi időben gyakran részt veszek érzékenyítő programokon, ahol megosztom az életem különböző aspektusait. Például a Nyomik című film kapcsán is szívesen mesélek, amely Surányi Judit 2024-es dokumentumfilmje, és négy, fogyatékossággal élő személy történetét követi nyomon, köztük Karcsit is, ahogy egy balatoni nyaralás során tapasztalatokat szereznek.

Gyakran hangsúlyozom, hogy ha valaki soha nem találkozott mozgássérült személlyel, akkor nem igazán lehet tőle elvárni, hogy érzékenyen viszonyuljon hozzánk. A mi feladatunk, hogy láthatóvá váljunk, és amikor ezt megteszük, a körülöttünk élők számára ismertebbé válunk, így a furcsa reakciók is eltűnnek.

Ahogy az idő múlik, egyre inkább megfigyelhető a fejlődés. A szocializmus idején a sérült emberek szinte teljesen el voltak zárva a társadalomtól, de azóta jelentős változások történtek, és egyre több inkluzív tér létesült. A társadalom szemlélete is javul, de még mindig van hová fejlődni. Például, amikor Németországban dolgozom, tapasztalom, hogy ott teljesen más a hozzáállás a fogyatékkal élőkkel kapcsolatban.

- Fokozottabb tisztelettel kezelnek téged?

- Igen, pontosan. Tudják, hogy ha egy sérültet kérnek fel egy feladatra, az alapvető elvárás, hogy a munkáért megfizessék. Emellett az is természetes, hogy ha valaki nem önellátó, akkor a személyi asszisztencia költségeit is bele kell számítani a díjazásba. Ezzel szemben itthon sokszor úgy érzem, mintha az emberek azt gondolnák, hogy nekem már önmagában az is ajándék, ha felléphetek előttük.

- Adrival ez a harmadik közös munkátok. Mi az, amiben ő más, hogyan instruál téged, miképp viszonyul hozzád?

Ez az első olyan projekt, ahol nem a megszokott inkluzív táncformákat alkalmazzuk. Adrinak egy különleges nézőpontja van, és nem mindig azt kéri tőlem, ami a legkényelmesebb, vagy amit én szívesen csinálnék. Határozottan fogalmaz, amikor azt mondja: "Jól jönne, ha ezt megcsinálnád, Karcsi." Ez a megközelítés messze kibillentett a komfortzónámból, sokkal inkább, mint az eddigi partnereim. Minden alkalommal tanulok tőle, és olyan improvizációs technikákat is felfedezhetek, amelyeket az Artman Egyesület keretein belül ritkábban gyakorolunk. Az Artman működését nagyon kedvelem, hiszen ott már kialakult csoportdinamikák vannak, amit a barátom örömmel mutatott meg nekem.

Adri eltérő nézőpontból közelíti meg ezt a fogyókúrás testet. Mindig hangsúlyozom, hogy amikor egy ilyen test kerül a színpadra, elengedhetetlen, hogy mögötte legyen egy világos és átgondolt koncepció.

Sajnos számos olyan szervezet létezik, amelyek a sérült embereket csupán eszközként használják, hogy a színpadra állítsák őket, és hagyják, hogy csak járkáljanak vagy bemutatót tartsanak. Ez a megközelítés gyakran hasonlít egyfajta látványossághoz, ahol az embereket nem a tehetségük, hanem a különbözőségük miatt figyelik.

Milyen különleges vágyakat szőttél magadban? Kiket képzelsz el, amikor az előadásodra gondolsz? Kik azok, akiknek a szemébe szeretnéd belopni ezt az élményt, és akiknek szeretnéd megmutatni mindazt, amit átélni és átadni kívánsz?

- Olyan fiatal felnőtteknek, akik nagyon elveszettnek érzik magukat, mert kitanulják a tömegdiplomát, és utána sokan csak ott vannak hagyva, nincs igazi motivációjuk az életre. Talán nekik jó lenne megmutatni.