"Mindennapi rombolás közepette létezünk."

A hét elején Budapesten debütált Visky András legújabb regénye, az Illegalisták. A Kolozsváron élő költő, író és dramaturg 2022-ben robbant be a hazai irodalmi színtérre Kitelepítés című művével, amelyről korábban interjúban beszélgettünk. Az említett regény egy kisfiú szemszögén keresztül tárja fel a családi történetet: a református lelkész édesapa börtönbe kerül, míg az édesanya hét kisgyermekével, köztük a kétéves Andrissal, egy romániai lágerbe száműzik. Az Illegalisták nem csupán a Kitelepítés folytatása, hanem annak előzménye is, egy sodró lendületű, mágikus nyelvezetű írás, amely a szabadság kereséséről mesél.

A könyv varázslatos, szinte álomszerű nyelve képes teljesen eltéríteni az embert a szenvedés valóságától, amely így láthatatlanná lesz. Ezzel szemben azonban a szamosújvári börtönben a foglyoknak embertelen körülményekkel és embert próbáló kínzásokkal kellett megküzdeniük.

Visky András gondolatai mélyen foglalkoznak a szenvedés ábrázolásának dilemmájával. Az egyik központi kérdése a könyvének az, hogy miként lehet úgy beszélni a szenvedésről, hogy elkerüljük a nagyképűséget és a szenvedés felületes, voyeurista bemutatását. Ugyanakkor fontos, hogy valamilyen értelemben értelmet adjunk ennek az élménynek. Én abban a hitben élek, hogy a szenvedést bele kell ágyaznunk egy nagyobb, közös narratívába, amelyben megjelenik a kiengesztelődés, az igazságtétel, vagy akár a megbocsátás lehetősége is. Itt nem csupán arról van szó, hogy a szenvedő félnek bocsásson meg annak, aki a fájdalmát okozta, hanem arról is, hogy az elkövetőnek magának is meg kell találnia a megbocsátást, hiszen ez az alapja a valódi kiengesztelődésnek. Az ilyen folyamatoknak szimmetrikusnak és nyilvánosnak kell lenniük ahhoz, hogy valódi hatással legyenek az emberi kapcsolatokra – és ha lehetséges, a társadalomra is. Bár tudom, hogy ez nagy vállalás, de a megbocsátás és a kiengesztelődés kulcsfontosságú a közösségi összetartozásban.

A kiengesztelődés kifejezésének megjelenése alapvető fontosságú lehet a kapcsolatokban. De vajon valóban elengedhetetlen ez a gesztus?

Valóban, enélkül a feszültség és agresszió szinte elkerülhetetlenné válik közöttünk. Az erőszak ciklikusan visszatér, mert nem tanultunk meg más utakat, más megoldásokat keresni. Nyilvánvaló, hogy ez a kényszerítő erő hosszú éveken, akár generációkon keresztül is fennmaradhat, mint egy ördögi kör, amelyből nehezen találunk kiutat.

Tehát egyrészt van "az esedékes igazságtétel" - hogy az ön könyvbéli szavait használjam -, ami szükségszerűen kudarcba és erőszakba fullad, amikor a "nemzetiszocialisták minden kétséget kizáró igazságát a bolsevikok minden kétséget kizáró igazsága" váltja fel, másrészt viszont az emberben mindig van egy igény a kizökkent idő helyretolására. Hogyan lehet egyensúlyozni e kettő között, feloldani ezt az ellentmondást?

Olyan világban élünk, ahol a beszélgetések hiánya súlyosan érezteti hatását; sokszor még saját magunkkal sem vagyunk tisztában. Félek, hogy nem is vágyunk arra, hogy mélyebb, valódi párbeszédet folytassunk, és ennek következményeként az erőszakos viselkedésformák maradnak csak a rendelkezésünkre. Egy történet felfedezése és hiteles elmesélése - lehetőség szerint derűsebb szellemben - éles kérdéseket vet fel arról, mi is tesz bennünket igazán emberré. Számomra a másikkal való találkozás és az elfogadás kulcsa a lényeg: az, hogy képesek legyünk megnyitni a lelkünket, és elismerni a másik ember emberségét, még akkor is, ha az alapvetően eltér tőlünk.

Azért is mondom ezt, mert én gyermekként, sőt egészen a rendszerváltásig örökös periférián éltem. A láger megtanított arra, hogy egy másiknak a befogadása és elfogadása nagy és felelősségteljes tett.

Hogyan képes egy láger erre a tudásra tanítani?

Az ember folyamatos idegenségben, metafizikai otthontalanságban létezik, s ezt a valóságot el szeretné rejteni magától. Csak ezen a fogságszemüvegen keresztül képes érzékelni a világot, ahol szögesdrótokkal körbevett zárványokat teremtünk. Ezek a megbélyegzés börtönei, amelyek nemcsak fizikai, hanem nyelvi börtönökként is működnek az írók számára. Ebből a rabságból kellene kitörnünk, hogy megszabadulhassunk a hatalom által kisajátított és manipulált nyelv bilincseitől. Rendkívül fontos, hogy milyen nyelvet választunk, mert a nyelv, ha fegyverként használjuk, képes hatalmas pusztítást végezni a társadalom szövetében.

Az elfogadásnak ez a maximális szintje jelenti az idegenség legyőzését?

Ez nem a legmagasabb fokú, csupán a legalapvetőbb szintje az elfogadásnak, és éppen ez az, ami igazán emberi mivoltunkat tükrözi. Bár néha úgy tűnhet, hogy csak ritkán tudunk valódi nagysággal viselkedni, ezek a kivételes pillanatok talán egy sorozattá állhatnak össze, amelyhez az életünket mérhetjük. Mások hasonló megélésének pillanatai pedig számunkra is iránytűvé válhatnak. Itt a „beteljesült pillanat” alatt azt értem, ami gyökeresen megváltoztatja az embert: ettől kezdve más szemmel néz a világra, és elfogadóbban viszonyul önmagához is – ez pedig a felnőtté válás egyik alapvető aspektusa. Ezekben a pillanatokban megtanul felszabadultan és szívből nevetni.

Ezeknek a mélyen hívő embereknek a történetei és mondatai egy olyan világot tárnak elénk, amely tele van abszurd elemekkel és mitikus színekkel, még az isten nélkül élő olvasót is magával ragadva. Miközben olvastam őket, gyakran azon tűnődtem, hogyan fonódik össze az ő hitük és világlátásuk a modern 21. század valóságával, amely mindennapi életünket alakítja.

Egy könyv mindig az önmagunk felfedezésének élményére hivatott. "Felmutatni a világ önábrázatát" – hangoztatja Hamlet. E szavakban ott rejlik, hogy a világ nem ismeri igazán önmagát. Az alkotói folyamat mindig egy lépés a megszokott világ és a nyelv határain túlra, egy olyan igazság keresésére, amely képes tükrözni a világ zűrzavart. Ha már említjük Hamletet, érdemes megjegyezni, hogy a megérkezése előtt minden Dániában a megszokott, sőt, normális kerékvágásban zajlott. Aztán felbukkant valaki, aki egy teljesen eltérő nyelven kezdett beszélni; őrültnek tűnhetett, de éppen általa látták meg mások, beleértve saját édesanyját is, hogy "ki van zökkenve az idő".

Egy olyan pusztító normalitásban mozgunk, amelyből csupán a művészetek vagy, ritkább esetben, a vallás képes minket kiemelni. A mindennapjaink során nem ezzel a tágabb perspektívával és érzékeléssel létezünk, és tapasztalataink sem ezt tükrözik. Amikor az ember elfordul az istenitől, az isten is kénytelen távol maradni az emberi világtól – ez a helyzet sem mondható kedvezőnek.

A látható és hangos kereszténység úgy tűnik, mintha teljesen eltávolodott volna attól az alapvető igazságtól, hogy a szeretet áll a középpontjában, és hogy a szelídség a legnagyobb erények közé tartozik. Az üzenet, amely a szeretetteljes együttérzésre és elfogadásra hív, mintha háttérbe szorult volna a harsányabb megnyilvánulások árnyékában.

Az Illegalisták szereplőit személyesen ismertem, és saját szememmel tanúja voltam annak a drámai változásnak, amely az életükben lezajlott. E fordulat nyomán új perspektívákat nyertek, és képesek lettek szembeszállni a diktatúrával, amely eddig elnyomta őket. Szabadságra leltek, s ez a bátorság olyannyira megijesztette a hatóságokat, hogy börtönbe zárták őket, sőt, néhányukat végleg elhallgattatták. Érdekes, hogy a történelem során gyakran a legbékésebb lelkeket igyekeznek eltüntetni; a názáreti Jézus példája is ezt tükrözi. Ő leleplezte az erőszak kultuszát, és azt hirdette, hogy a gyengék és kiszolgáltatottak szenvedésén alapuló igazság nem valóságos. E hatalommal szemben pedig bátran fel kell lépni.

Az illegalitás ön számára valóban a Törvény nagybetűs értelmében vett betartását jelenti?

A nagybetűs Törvény valójában a szabadság törvénye. A tízparancsolatnyi kivonata a Törvény korpuszának sem egyéb, mint a közösségben megélhető szabadság alkotmánya. Az egyik kedvenc apostolom "a szabadság tökéletes törvényéről" ír, és tükörnek mondja azt, amibe ha belenézünk, felismerjük szabadságban fogant igazi énünket. Én azt látom, hogy mindig illegális szabadnak lenni, és ez számomra sosem csak az egyén szabadságát jelenti, hanem a közösségét is. A szabad ember egyszerűen "kényelmetlen" a társadalom számára, és nem fér bele a nagy számok logikájába. De ezzel a "kényelmetlenkedéssel" nem szabad felhagyni, mert mindannyiunknak szükségünk van a szabad emberek közvetlen közelségére, a tükörre, amit tartanak nekünk. Ennek a könyvnek a megírásához rengeteget kutattam, sokakkal beszélgettem. A történelmet általában a hatalmasok szemüvegén keresztül nézzük, én most azt szerettem volna, hogy az üldözöttek, megalázottak nézőpontjából lássuk a világot, azoknak az üldözötteknek a gondolatain, de főleg tettein keresztül, akik a saját méltóságukat semmilyen helyzetben sem hajlandóak feladni, és mások méltóságáért is készek börtönbe kerülni. Közben pedig abszolút hétköznapi emberek ők, akiket nagyon lehetett szeretni, mert teljesen átlátszóak voltak. Elképesztő mennyiségű humort, szeretetet és szabadságra való felszólítást örököltem tőlük.

A kutatás során a róluk kialakított kép jelentős átalakuláson ment keresztül?

Gyermekként mélyen elbűvölt a kapcsolatuk. Apám és a barátai hosszú éveket töltöttek a börtön rácsai mögött, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy később is sok időt együtt töltsenek. Számos alkalommal voltam tanúja annak, ahogy a szeretet és a barátság szálai összekötik őket. Az együtt töltött pillanatok tele voltak nevetéssel, és ezek a közös élmények mindig lenyűgöztek.

Most derült ki számomra, hogy volt valaki, aki miután letöltötte az 5-6-7 év börtönbüntetését, hazatérve alkoholizmussal küzdött, ami eddig ismeretlen volt számomra. Ekkor kezdtem el azon morfondírozni, hogy mi történhetett ezzel az emberrel, mi állhatott az Isten-eltűnés mögött. Az alkoholizmust nem csupán bűnként, hanem inkább egyfajta hiánybetegségként tekintek, és ebbe a kategóriába sorolom az istenhiányt is, mint a legnagyobb hiánybetegséget. Mélyen megérintett, amikor megtudtam, hogy a felesége és gyermekei a puritán közösségükben nem szégyenkeztek emiatt, hanem töretlen elfogadással éltek egy olyan ember mellett, akit a moralizáló társadalom valószínűleg megbélyegzett volna. Az emberi méltósága és a lelki nagysága élete végéig megmaradt. Tele vagyok hasonló felfedezésekkel; ezek az emberek félelem nélkül, derűvel és humorral néztek szembe a valósággal, sosem sajnálva önmagukat, és ennek a bátorságnak a nagyszerűsége bevilágította a könyvírás éveit.

Rájött arra, honnan fakad ez a vidám hangulat.

Számukra már nem maradt semmi, amit elveszíthetnének vagy eltitkolhatnának; az életükben a feszültségek végleg eltűntek. Szabadon léptek ki a börtön kapuján - nem csupán a kommunista rácsok mögül -, és a szellemi szabadságot választották.

Kívülről a szegénység jelei tükröződtek rajtuk, de belül egy lenyűgöző gazdagság ragyogott, amely minden tárgyat és pillanatot megédesített.

Ez a humor és a létezés gyermeki szeretete nem csupán náluk volt jelen, hanem olyan embereknél is, akik átvészelték a náci haláltáborok borzalmait, gyakran megmagyarázhatatlan véletlenek révén. Apámról többen mesélték, hogy képes volt különböző hátterű emberekkel is kapcsolatba lépni, szinte bárkinek a nyelvén tudott kommunikálni. Az élete egy folyamatos párbeszéd volt, amelyben mindenki megtalálta a helyét.

Talán éppen az az oka, hogy ő valóban "művelte" a különböző életformák és gondolkodásmódok iránti elfogadást?

Elmondok egy történetet: a názáreti a tanítványaival Jeruzsálembe akart menni, de nem kaptak szállást útközben. És akkor a két legszelídebb tanítvány, János és Jakab azt javasolta, hogy kérjenek tüzet az égből, hogy elpusztíthassák azt a falut, ahova nem fogadták be őket éjszakára. Jézus csak ennyit mondott erre: "Nem tudjátok, milyen lélek lakik bennetek".

Szerintem ez most is érvényes, a pusztítás lelke ma is bennünk van, és nem tudjuk, hogy bennünk van. Márpedig ha nem nézünk szembe vele, előbb-utóbb mindenképpen kiszabadul. De lehet, hogy már ki is szabadult. Az erő nagy kultuszát éljük megint, nem érdekes, hogy valaki becstelen, ha erős, akkor ájtatos tisztelettel beszélünk róla. Az a nagy kérdés csak, hogy túl tudjuk-e ezt élni katasztrófa nélkül.

Nem tudok mást kifejezni, mint hogy fontos, hogy szorosan összefonódjon a kezünk, és közösen hirdessük, hogy minden, ami a miénk, beleértve a nyelvet is, nem válhat fegyverré.

Ne próbáljuk legyőzni mindig a másikat, mert ennek a láncolatnak soha nem lesz vége. Abban a tömbházban vagy társasházban, ahol lakunk, minden ajtó mögött egy másik igazság van, a gyermekek egészen más elbeszéléseken nőnek fel.

Vajon hányan érzik úgy, hogy valami másra van szükségük, mint ami körülveszi őket? Ezt a kérdést azért vetem fel, mert sokszor elgondolkodom, miért lett olyan népszerű a Kitelepítés című könyv, amely most ünnepli a 9. kiadását. Ez a mű nem éppen könnyed és szórakoztató olvasmány, de mégis sokakat magával ragadott. Mi lehet a titka ennek a különleges vonzerőnek?

Igen, én is ezt érzem, hogy a Kitelepítésnek sikerült kilépnie az uralkodó nyelvből, más megközelítést kínált a világ dolgaira, az emberi kapcsolatokra. Ez nem képezte az írói szándék részét: engem is megragadott, pontosan ugyanúgy, mint az olvasót. Talán az a botrányos állítás rejtőzködik a sorok rácsai mögött, hogy élhetünk boldogan. Már nem nagyon hiszünk ebben, kiegyezünk valamiféle alig emberi minimummal. De engem valami más érdekel: az emberi sorsok egyszeriségét és különbözőségét én a társadalom különös értékének tekintem. Az Illegalistákban a börtönviseltek nézőpontjából vizsgálom a diktatúra természetét, és azt, hogy a sötét korokban hogyan lehetséges úgy szabadnak lenni, hogy ez közösségeket motiváljon az ellenállásra.