"Radioaktív sperma" fröccsent az állapotos nő bőrére | 24.h

A sírásók már ki se látszottak a gödörből, de a koporsót hiába keresték. A családom dermedt értetlenséggel figyelte Horwitz rabbit, aki a meglepődés legkisebb jele nélkül, halkan, szinte közönyösen mormolta a megbocsátásért esedező imáját. A sírt visszahantolták, mintha az áttemetési kísérlet meg se történt volna. A nagymamám, Mendel Blanka maradványait örökre elnyelte a föld.

Bár azt próbáltam sugallni magamnak, hogy elfogadtam a megmagyarázhatatlant, mégsem telt el nap, hogy ne vágyjak észszerű magyarázatokra a történtek mögött. Elméleteket szőttem a hullarablók világáról, a temetkezési vállalat titkos bosszújáról, de mindezek végül hiábavalónak tűntek. Furcsamód mindig ugyanoda lyukadtam ki: az isteni beavatkozáshoz, mint az egyetlen lehetséges megoldáshoz. Olyan istenhez, akiben sosem tudtam igazán hinni. Pedig volt barmicvóm, jártam zsidó iskolába, a szüleim megnyitották előttem az őseink istene felé vezető utat, mégis Ő sosem jelent meg előttem, és sosem éreztem a jelenlétét. Nem tudtam elképzelni, milyen érzés lehet, amikor az ember a kegyelmébe fogad.

A következő hetek során minden lehetséges alkalmat megragadtam, hogy felhozzam a történteket, de sajnos minden próbálkozásom hiábavalónak bizonyult. A családom tagjai némaságukkal azt üzenték, hogy szerintük a legjobb az lenne, ha elfelejtenénk ezt a furcsa esetet, és soha többé nem beszélnénk róla. Csak az öcsém, Simon tűnt nyitottnak arra, hogy mélyebben is megvizsgáljuk a rejtélyt, de mivel haragudott rám, ő is elutasította a közeledésemet.

Teljesen egyedül maradtam, és a legnagyobb meglepetésként Zsófi bejelentette, hogy gyermeket vár. Ez a hír egyértelműen arra ösztönzött, hogy a jövő felé forduljak, és ne ragadjak le a múlt emlékeinél.

Ezzel csupán az volt a baj, hogy engem nem olyan fából faragtak, aki képes csak úgy túllépni a dolgokon, amik fontosak számára.

Látszólag nyugodt hétköznapjaim is e miatt a rossz tulajdonságom miatt váltak végül meglehetősen feszültté.

Egy rég elfeledett fényképet kerestem Blankáról, amin otthonkában állt a tűzhely előtt, székelykáposztát készítve. Közben, ahogy a gőzölögő étel mellett állt, mintha arról mesélt volna, hogyan lehetne elcsábítani valakit - legalábbis ez élénken él bennem. A kép már annyira régen tűnt el a látóteremből, hogy azt sem tartottam kizártnak, hogy csupán a képzelet szüleménye maradt.

Görnyedt háttal álltam az ebédlőasztal mellett, ahol régi fényképekkel teli dobozokat terítettem szét. A képek többsége teljesen ismeretlen volt számomra. Olyan utcai pillanatképek, amelyek azokat az időket idézik, amikor mindenhová a fényképezőgépem társaságában indultam. Villanások a múltból, melyek már akkor sem hoztak lázba igazán.

A hálószoba ajtaja résnyire nyitva állt, lehetővé téve, hogy bepillanthassak Zsófi világába. Az asztalon három, szinte tökéletesen egyforma sötét harisnya hevert, amelyek felett hosszú percekig tűnődött. Az elsőt a csípőjéhez tartotta, a másodikat már fel is húzta, míg végül a harmadik mellett döntött, mintha az lett volna a megoldás a rejtélyre.

Olyan elbűvölő vagy, hogy azt hittem, mindjárt el fogsz késni. Ezt csak magamban morfondíroztam, de a szavakat nem mertem kiejteni.

Ez láthatóan nem foglalkoztatta, hiszen a harisnyák után következtek a szoknyák és a blúzok.

A doboz mélyén felfedezett képek kavalkádja mind egy-egy külön történetet mesél el: anyám elegáns estélyi ruhája, fekete alapon arany díszítésekkel, ahogy magabiztosan pózol az otthoni tükör előtt, mintha a világ legszebb színpadán állna; egy régi házibuli pillanatai a kétezres évek elejéről, amikor mindenki fürdőruhában rohangált a felfújt gumimedence körül, és a nevetésből szőtt emlékek szinte a levegőben lebegtek; nővérem büszke pillanata, ahogy háttal állva átveszi diplomáját, a jövő ígérete csillog a szemében; ismeretlen aggastyánok a lóversenypályán, ahol a sorsolás izgalma mindenkire rárakódik; a budavári tüntetés őrjöngő neonácijai, akiknek a dühe a levegőben vibrál; bikinis lányok a Balaton-parton, akik a nyár örömét élvezik; egy nénike a Szent István parkban, aki kutyaszart szedeget, türelmesen, mintha a világ legnagyobb kincseit gyűjtené; apám mellett üvöltő öcsém, akinek hangja a szívem legmélyéig hatol; és a kávézó teraszán söröző, eltávos kiskatonák, akiknek nevetése egy pillanatra elfeledteti a mindennapi gondokat. Minden egyes kép egy-egy darabja az életem szövetének, tele érzelmekkel és emlékekkel.

Zsófi távozása után nekiláttam a böngészésnek, de a vágyott fotó sajnos még mindig nem bukkant fel, még a rengeteg negatív és előhívott kép átnézése után sem. Az egyetlen felvétel, amit sikerült felfedeznem a nagymamámmal, egy vidám pillanatot örökít meg: az öcsémmel a kezünkben pingpongütőkkel játszanak az almádi nyaraló kertjében. Nagymama mosolygós arccal várta Simon szerváját, aki viszont úgy tűnt, hogy komolyan veszi a versenyt.

A munkám előrehaladása érdekében kénytelen voltam lemondani a kutatásról.

De ahogy pakoltam vissza a képeket a dobozba, az egyik egészen megbabonázott. Bénultan tanulmányoztam a fotó minden szegletét, mintha nyomozóként egyetlen részlettől várnám egy kiemelt bűntény megoldását.

Egy fiatal lány állt a falnál egy kocsma előtt, kezében egy cigarettával. Merengő pillantása azt sugallta, hogy észre sem vette, amikor lefotóztam. A kocsma bejárata felett egy nagy, kék felirat hirdette a hely nevét: Tátott Száj. A járdán egy elhagyott nejlonzacskó hevert, a szomszédos ház faláról pedig több helyen is megindult a vakolat, a tégla itt-ott előbukkant. Ez a kocsma mindössze két utcányira volt a Móricz Zsigmond körtértől. A lány neve Fruzsina volt, wannabe színésznő, akit egy gimnáziumi barátom, Karcsi hozott a társaságunkba; ő már akkor a főiskolán színházrendezést tanult. Amikor a képet néztem, csak az ugrott be, hogy néha édesen dadogott, más emlék nem fűződött hozzá. A hiányos emlékeimért a rengeteg éjszakázást hibáztattam, ami leginkább a sok alkohollal volt összefüggésben. Ez az életforma az egyetem befejezését követően, sőt, még az első tanári éveim alatt is jellemző volt rám. Csak Zsófival való találkozásom után kezdtem el igazán lenyugtatni a viharos időszakot.

Miután elrendeztem a dolgaimat, leültem a számítógép elé, hogy folytassam a mellékes fordítói projektet. Egy kortárs argentin krimivel foglalkoztam, amely egy latin-amerikai íróra specializálódott kiadónál jelent meg. A könyv címe „El villancico del Golondrina”, amit „A fecske dala” munkacímmel illettem. A történet középpontjában Julia áll, aki Buenos Airesből utazik haza Villa Gesellbe, hogy felderítse, mi történt a szállodatulajdonos apjával, aki már tizenöt éve titokzatos módon eltűnt. Julia feladata nem csupán az apja rejtélye, hanem a családja és a város múltjának felfedezése is, hiszen a települést a nagyapja, Carlos Idaho Gesell alapította 1931-ben, gyakorlatilag a semmiből. Amikor megérkezett, még nyoma sem volt házaknak a területen, ahol ma már negyvenezer ember él, és még több ezer nyaral itt minden évben. Julia apja, Carlos Felipe, aki a családi vállalkozást vette át, már egy fejlett üdülőhelyet örökölt, ahol a tíz kilométer hosszú tengerpartból csak az első vendégház, a Golondrina maradt a család birtokában. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy úgy viselkedjen, mintha ő lenne az üdülőváros igazi ura, ami miatt idővel sok ellenséget is szerzett. Így amikor végül eltűnt, számos gyanúsítottra lehetett számítani a lehetséges elkövetők között.

A fordítói munka általában örömöt okozott számomra, hiszen ilyenkor szellemileg az óceánparti települések hangulatába merülhettem - szinte éreztem a fenyőfák friss illatát és a sós víz kellemes aromáját. Azonban azon a napon valahogy mégis nehezen tudtam összpontosítani.

Négy hónapja tartom magam a dohányzásmentes élethez, de most hirtelen úgy éreztem, hogy rá kellene gyújtanom. Tudom, hogy ez a pillanatnyi gyengeség beláthatatlan következményekkel járhat, hiszen Zsófi már két éve felhagyott a cigarettával, és azóta drákói szigorral harcol a füst ellen, ami a környezetében megjelenik.

Kiléptem a lakásból, majd rögtön vissza is siettem ellenőrizni a gázsütő kapcsolóit. Nem vagyok kényszeres, de az a kép, hogy nyitva felejtem a gázt, könnyen hatalmába kerít. Korábban tettem rá kísérletet, hogy csak azért se megyek vissza, de akkor meg az aggódás tette tönkre a napomat. Lehet, hogy valamennyire mégis kényszeres vagyok.

A lépcsőn lefelé haladva kétszer is megálltam, mintha a lépéseim súlya hirtelen megnövekedett volna.

- Nincs értelme. Úgysem fog jól esni - ismételgettem magamban, mégis tovább haladtam előre, nem fordultam vissza.

Figyeltem a járókelőket, hátha sikerülne elcsípni egy szál cigit valakitől. Egy idős hölgy éppen a túlsúlyos tacskóját vonszolta maga után, miközben szivarkát füstölt, de azt a szagot nem bírom elviselni. Kicsit arrébb egy öltönyös férfi füstölgött, de éppen telefonált, így nem akartam megzavarni. A textilbolt előtt viszont egy fiatal srác füstölgött, és benne még bíztam. Próbáltam felmérni, vajon mennyire barátságos típus, aki szívesen segít, vagy éppen ellenkezőleg, aki a legkisebb dologból is ügyet csinál. Míg ezen töprengtem, hirtelen odalépett hozzá egy szemüveges lány, aki tarisznyát cipelett, és olyan boldogan üdvözölték egymást, hogy az én kis próbálkozásom azonnal elillan. Így hát, kétségbeesésemben, inkább besiettem a közeli dohányboltba.

Az eladólányra jól emlékeztem.

Lenyűgöző mellei voltak, amelyeket merész, mély dekoltázsú felsőkkel emelt ki. Amikor még dohányoztam, gyakran eljátszottam a gondolattal, hogy mennyi ideig tudom megállni, hogy ne nézzek le a vonzó formákra. Az egyperces álomhatárt sosem tudtam átlépni.

Most erről a dologról teljesen megfeledkezve léptem be, és a pillantásom azonnal elkalandozott. Az érzés, hogy így tettem, azonnal szégyent hozott rám, de ő észre sem vette, mert éppen a telefonjával volt elfoglalva.

- De egy igazi furi alak velem! - mondta feszülten a telefonba.

- Nem azért nem hagyja el a lakását, mert ne lenne hova mennie; tudom, hogy a Feri felajánlotta neki a lehetőséget, hogy nála maradhat. Csak szándékosan húzza az időt. Mit szeretnél? - kérdezte tőlem mosolyogva.

Tegezett, aminek nem tudom, miért, de valamiért kifejezetten örömet okozott.

- Egy különleges arany Marlborót.

Gépiesen adta ide, és már ismét a telefonra figyelt.

- Ezek a férfiak olyanok, mint a patkányok, és tényleg, miattuk alakulhatnak ki komoly problémák a nőknél, mint például a mellrák. Ezt komolyan mondom! - fejtegette szenvedéllyel.

Egy köztéri szobor talapzatához telepedtem le. Anya gyermekével, bronzból. Figyeltem a szocialista realista nő odaadó arckifejezését, és közben minden slukkot kiélveztem. Egy pillanatra elképzeltem a szobrot a saját anyámmal és öcsémmel. Ebben a verzióban a gyermek nyughatatlanul kalimpált, az anya odaadás helyett pedig bosszúsan eltartotta magától.

Vesztemre, amikor újabb cigarettára gyújtottam, észre sem vettem, hogy Zsófi éppen felém közelít. Megállt egy pillanatra, és a tekintete sem volt haragos, sem csalódott, inkább csak mély szomorúságot tükrözött. Az arcán azt olvastam le, hogy "hogy lehet, hogy ennek a gyenge, vacak alaknak gyermeket hozok a világra?". Nem jött közelebb, csak intett, hogy ő most hazamegy.

Válla hirtelen lecsúszott, jelezve, hogy kimerült. Visszaintettem, hogy álljon meg egy pillanatra, de ő csak folytatta az útját.

Úgy tűnt, nem lepődik meg, hogy elgyengültem. Mintha az elhatározásomat sose érezte volna komolynak. Örült volna, ha kibírom, és nem egy cigarettaszagú férfi mellé kellene lefeküdnie esténként, de nálam is jobban tudta, hogy én ehhez túl gyenge vagyok. Így valószínűleg nyomasztani se akart ezzel, legalábbis addig nem, amíg a gyerek meg nem születik.

Bár már régóta nem nyújtott kellemes élményt - mintha egy vuduszertartás célpontja lennék, és elveszítettem volna az irányítást a tetteim felett - mégis, az utolsó slukkig füstöltem a kezem ügyében lévő cigarettát.

Amint hazaértem, azonnal a fürdőszobába siettem. Egy jókora adag fogkrémet nyomtam a fogkefémre, hátha ezzel sikerül eltüntetni a nyomait annak, ami történt. Ez a gyermeki próbálkozás mosolyt csalt az arcomra, emlékeztetve arra, hogy milyen mulatságos is volt néha hazudni. Az utolsó alkalom, amikor a szüleim előtt teljesen nyilvánvaló dolgokat tagadtam, egy olyan emlék, ami máig élénken él bennem. Akkor az előszobában focizva szétromboltam anyám kedvenc herendi vázáját, és megpróbáltam elhitettni vele, hogy a labda a szabadból repült be. Azóta is gyakran felidézi ezt a kis „balesetet”.

Benyitott Zsófi, és anélkül, hogy rám nézett volna, odalépett a vécéhez. Lehajtotta a deszkát, kigombolta a nadrágját, és leült.

Kiöblítettem a számat, majd óvatosan megfordultam felé.

Pisilni próbált, de nem sikerült neki. Amikor észrevette, hogy nézem, egy rajzfilmbe illő grimaszt vágott, mintha erőlködne. Én feszülten figyeltem a pisilős standupját.

Úgy döntöttem, hogy inkább elfogadom a válaszát, és azonnal áttérek egy másik témára.

Marcsival való kapcsolatunk igazán különleges volt. Mindig is vonzott a személyisége, hiszen tele volt élettel és lendülettel. Az együtt töltött időnk tele volt nevetéssel és mély beszélgetésekkel, ahol megoszthattuk egymással az álmainkat és félelmeinket. Ez a kötelék nemcsak barátság volt, hanem egyfajta megértés és támogatás is, ami segített abban, hogy jobban megismerjük önmagunkat. Minden közös pillanat egy újabb színt vitt a közös festményünkbe, ami csak ránk jellemző.

- A nővérem egy önző, hidegvérű némber - kezdett bele dühösen. - Bevallotta Norbinak, hogy több éve csalja, majd közölte a szerencsétlennel, hogy Lili nem is tőle van, és hogy a szeretője már megcsinálta a DNS-vizsgálatot is, plusz hogy Norbi költözzön el a közösen vett lakásból.

Egyszer összefutottunk Marcsival és a szeretőjével. A szituáció annyira kényelmetlen volt, hogy egyikünk sem mert megszólalni. Zsófi később megpróbálta finoman jelezni Marcsinak, hogy ha már a házasságon kívüli viszonyt választotta, talán érdemes lenne diszkrétebben csinálni. De Marcsi, ahogy már korábban is, most sem volt hajlandó meghallgatni Zsófi véleményét. Sőt, még meg is oktatta, hogy tartsa meg magának a véleményét a magánéletéről. Én, bármennyire is akaratos volt, mégiscsak szórakoztatónak találtam őt, ráadásul gyönyörű nőnek is számított. Norbit pedig mindig is kedveltem, de be kell vallanom, hogy egy igazi jóindulatú bolond volt.

Ha fogadnom kellett volna, biztos arra voksolok, hogy tönkremegy a házasságuk, pedig papíron megfeleltek a nagyapám által felállított kritériumnak, miszerint a hosszú házasság titka az, ha az egyik fél határozottan kompromisszumképesebb. Az öregből valószínűleg saját házasságának tapasztalata beszélt, amiben ő inkább befogta a száját, Blanka pedig inkább nyitva tartotta. Negyvenöt évig éltek együtt békében. Norbi tökéletesen simulékony volt, és még a száját is befogta, de úgy tűnt, Marcsi nem elégedett meg ennyivel. Szóval vagy a nagyapám tévedett, vagy én tévedek, és ez a házasság még menthető.

- Ha csak egy pillanatra is odafigyelt, biztosan észrevett volna valamit.

- Véleményem szerint végig tudatában volt a helyzetnek, és inkább úgy viselkedett, mintha nem venne észre semmit, hátha a dolgok maguktól tisztázódnak - válaszolta Zsófi.

- Norbi autószerelő, igazán tudhatná, hogy a dolgok nem szoktak maguktól a helyükre kerülni... Ő hogy van amúgy?

Sosem volt alkalmam találkozni vele.

Zsófi egy kilométer hosszú vécépapírt tekert le a gurigáról. Ámulatba ejtett, hogy mennyi papírt tud egy ilyen kis testhez elhasználni.

A kapcsolatunk kezdetén még megpróbáltam megjegyzéseket tenni, de mostanra már csak mosolyogva szemlélem a dolgokat, és felismertem, hogy a változtatásra tett kísérleteim nem hoztak eredményt. Nagyapám bölcsességét követve arra törekedtem, hogy a lehető legjobban alkalmazkodjak, még ha az ellentétes is a természetemmel, ami inkább a "ha kell, ha nem, mindig beleszólok" típusú ember.

- Állítólag Norbi már több napja bujkál Marcsi elől. Abban bízik, hogy Marcsi majd keresni fogja, és bocsánatot kér mindenért. Marcsi persze tudja, hogy a szerelőműhelyben alszik a kanapén, és hazajár, amikor ő dolgozni megy. És esze ágában sincs bocsánatot kérni.

Szegénykém! Milyen szörnyű lehet a műhely sötét sarkában aludni az olajos kanapén, miközben az agyában csak az jár, hogy a gyermeke talán nem is az ő vére. Hazarohanni, mint valami tolvaj, abban bízva, hogy a távolléte végre felnyitja a nővéred szemét, és ráébreszti arra, mit is hagyott hátra.

Norbi próbálkozása annyira komikusra sikeredett, hogy Zsófi képtelen volt visszatartani a nevetését.

Éppen most húzta le a vécét, amikor a nevetés olyan hevesen végigsöpört rajta, mint egy szélvihar. Csodálattal figyeltem, ahogy a nevetés átfogja, és én is csatlakoztam hozzá, a vidámság hullámán ringatózva.

- Nem szabad kiröhögnünk - mondta Zsófi, de nem tudtuk abbahagyni.

Közelebb hajolt, és szorosan egymás karjaiba zártuk magunkat.

Blanka miatt érzed a feszültséget? Vagy inkább az öcséd okoz aggodalmat?

Úgy viselkedtem, mintha a kérdés el sem jutott volna hozzám, de ezzel csupán néhány pillanatot nyerhettem. Valami igazán meggyőző magyarázatra volt szükségem.

- A gyerek miatt. Nem arról van szó, hogy ne akarnám, vagy ilyesmi. Sőt, nagyon is akarom, csak félek... Mi lesz, ha... szar apa leszek.

Zsófi mindig is vonzó volt számomra, különösen, amikor az én jólétemért aggódott. Ilyenkor világosan éreztem, hogy a szeretete mélyen gyökerezik, és ez a tudat mindig különös izgalmat keltett bennem. Most is így volt. Hevesen csókoltam bele a nyakába, mire egy lágy, szinte észrevétlen nyögés hagyta el az ajkait. Már hetek óta nem találkoztunk, és a vágy, hogy újra együtt legyünk, mindkettőnket magával ragadott. Csókokkal övezve indultunk a háló felé, és az érzések csak fokozódtak.

A terhesség előtt ritkán élveztük a lovagló pozíciót, de az utolsó hetekben mindez megváltozott. Zsófi határozottan jelezte, hogy vegyem le a nadrágomat, majd az ölébe ült, és finoman ringatózni kezdett rajtam. Gyengéden simogattam a hasát és a mellét, és egy különös boldogság áradt szét bennem.

A szex után hosszú percekig némán pihentünk. Zsófi a fejét az én vállamra hajtotta, és játékosan simogatta a mellkasszőrömet. A csuklója olyan könnyedén mozgott, mint egy olasz háziasszonyé, aki éppen tésztát gyúr. Az aktus végén rámáradt ondó lassan lecsúszott a bőrén, majd megakadt azon a mágikus határon, ahol a testünk összeér.

- Rúgkapál! - kiáltotta Zsófi lelkesen, a szemei csillogtak az izgalomtól.

Hogy megkíméljük a lepedőt, nem mozdultunk. Egyedül a gyerek ficereghetett. Jó pár percig tartottuk a pozíciót, mintha egy szoborcsoporttá tapadtunk volna össze. A szomszéd lakásból halkan, de átszűrődött a tévé hangja. Bágyadtan hallgattuk, pedig nem lehetett kivenni, hogy milyen adás megy. Zsófi egyszer csak felemelte a fejét, rám nézett, és kiabálva felpattant.

- Éget, mint a tűz, szétmorzsolja a bőröm! - üvöltötte, miközben kétségbeesetten futott a fürdőszoba felé, mintha egy képzeletbeli atomkatasztrófa elől menekülne.

Gyakran szórakoztatott ehhez hasonló szerepjátékokkal.

Nem akartam lemaradni a show többi részéről, ezért utánasiettem.

- Jaj... Jaj... Olyan fáj... - kiáltotta el magát, miközben a víz csobogása alatt próbálta lemosni a kínzó érzéseket.

A "radioaktív sperma" jelenete már sokadszorra bukkant fel, de még mindig úgy kacagtam rajta, mintha ez lenne az első alkalom, hogy látom.

Kiváló beleéléssel, a jelenetet teljes komolysággal megformálva játszott, amíg közel nem értem hozzá. Ekkor a rémületet utánzó tekintete hirtelen felszabadult és kihívóvá változott. Rövid frizurájáról a gömbölyödő hasára csepegtek a vízcseppek, arca minden egyes része ragyogott a mosolytól. Finoman rátettem a kezem a hasára, és óvatosan végigsimítottam rajta.

- Te vagy a társam, jóban-rosszban. Engem az se érdekel, ha engem is megéget. Legalább együtt halunk meg.

- De... akko... is... nyál... vagy - hallatszott a csókok lágy, cuppanó zaja között.

Miután felhúzta a kék virágos pizsamáját, a laptopot az ölébe helyezve kuckózott be az ágyba. Bár nem láttam őt, a nevetése árulkodott arról, hogy valami szórakoztató sorozatot néz. Imádtam a kacaját; olyan édes volt, hogy gyakran csak azért csiklandoztam meg, hogy újra hallhassam. Tudtam, hogy ez talán gyerekes, sőt, önző is tőlem, de mégsem tudtam ellenállni a kísértésnek. Ő valószínűleg egészen másképp érezte ezeket a pillanatokat, mint én.

Mindig azt mondta, hogy csak akkor szeretem igazán, ha a vidám oldalát mutatja. Arra vágyott, hogy a legváratlanabb pillanatokban rátörő szomorúságában is szeressem. Én nem értettem, miért fontos neki a szomorúság. Ő pedig azt nem, hogy én miért keresem mindig, ha kell, ha nem, a vidámságot.

Leültem az ágy szélére, és bedugtam a kezem a takaró alá. A lábfejét találtam meg először. Finoman végigsimítottam rajta a tenyerem. Rám mosolygott, majd tovább nevetett a filmen.

Egy forró fürdőre vágytam. Kihúztam a kezem a takaró alól, és felálltam. Színpadiasan lehúztam magamról a bokszerom, de Zsófi figyelmét nem sikerült felkeltenem.

Lemerültem a víz alá, és számolni kezdtem.

- Negyvenegy. Negyvenkettő. Negyvenhárom - mondtam, miközben a fejemet kidugtam, és levegőért kapkodtam, mint aki hosszú idő után végre megérkezett a felszínre.

A lábujjaimat a túlfolyó széléhez nyomtam, és lehunytam a szemem. Zsófi vidám nevetése még innen is eljutott hozzám, mint egy távoli dallam, ami összeköt minket.

A Tátott Száj előtt álló lány arca hirtelen feltűnt a gondolataim között. Egy régi, halvány emlék éledt újjá, amely újra kellemetlen érzéseket keltett bennem. A szemei könnyekkel teltek meg, miközben üvöltött velem:

- Tűnj el innen! Indulj el már!

Próbáltam elterelni a gondolataimat, de azok makacsul ott maradtak, és csak egyre inkább toltak előre.