A Délvidék titokzatos pusztatemploma lenyűgöző Árpád-kori legendákat tár elénk, amelyek a régmúlt idők misztikumát idézik. E történetek gazdag szövetét a helyi hagyományok és a népi kultúra szövi át, így nem csupán történelmi, hanem szellemi utazásra is h

Az aracsi pusztatemplom a Délvidék viszontagságos múltjának lenyomata. Ez a műemlék, amely a Vajdasági Magyar Értéktárban különleges helyet foglal el, az Árpád-korig vezet vissza bennünket, és mint egy rég elfeledett kincs, hűen őrzi a helyi történelem emlékét.

Törökbecse környékén, egy impozáns templomrom hívogatja a látogatót, emelkedve a táj fölé. Az aracsi pusztatemplom nem csupán Vajdaság, hanem Szerbia egyik legrégibb és legértékesebb kulturális örökségeként állja az idő próbáját.

A korai gótikus stílusban készült, téglából épült templom Törökbecse és Basahíd között terül el, a Bánság szerbiai szegletében. Az épület múltja homályba burkolózik, hiszen a török hódoltság idején számos kincs veszett el, és a templom története is sok titkot rejt. Az eredeti információk hiánya miatt nehéz pontosan meghatározni az építmény keletkezésének időpontját és körülményeit.

A templom történetének nyomai sajnos alig maradtak fenn írásos formában, így az alapítója és a rend tehát rejtély övezte. A keleti torony talán a ferences rend jelenlétére utal, míg a falmaradványok arra engednek következtetni, hogy a tetőszerkezet idővel felújításon esett át. Az épület főként téglából épült, de a falakban helyenként kő is fellelhető. A geológusok megállapítása szerint ezek a kövek a közeli Fruška Gora hegységből, konkrétan Sóvár (mai nevén Szalánkemén) környékéről származnak. Valószínű, hogy a monumentális köveket a Maros és a Tisza folyókon szállították el a templom építési helyszínére.

A Vajdasági Magyar Értéktár oldalán található információk szerint a romok egykor egy impozáns háromhajós, háromapszisos kolostortemplom maradványai voltak, amelyet később egy keleti toronnyal gazdagítottak. A falakat téglából építették, míg a jelentősebb szerkezeti elemeket és díszítéseket gondosan faragott kőből alakították ki – feltételezések szerint ezek közül néhány vörös márványból készült, ami még inkább emeli a templom egykori fényét.

A tekintélyt parancsoló templom romjainak pusztulása kétségtelenül a török hódítás és a vidék elnéptelenedés kezdetére vezethető vissza. Ezt követően a helybéliek, akárcsak sok más vidéki templom esetében, a templom romjait tégla- és kőnyerés céljából kezdték el felhasználni.

A 13. század elején emelt templom mára csupán néhány figyelemre méltó elemet őriz meg: a szentélyt, a hozzá tartozó tornyot, valamint néhány megmaradt falrészletet, mint például az északi főhajófal keleti végénél és a nyugati falnál. Az egykori szobrászati díszítések emlékét növényi motívumokkal és figurális fejezetekkel, valamint konzolokkal idézik fel. A templom jelenlegi állapotát a 20. század eleji állagmegóvás és a hetvenes években végzett helyreállítás formálta, ekkor az északi pillérsort teljes egészében, míg a délit részben újjáépítették.

A legújabb kutatások alapján a templom építése az 1200-as évek elejére datálható, és már akkor olyan gótikus építészeti megoldásokat alkalmaztak, amelyek a magyarországi építészetben egyedülállónak számítanak. Ezek az innovatív elemek a francia hatásokra, különösen a bourges-i székesegyház inspirációjára utalnak. Míg néhány szerkezeti részlet csupán régi rajzokon maradt fenn, a támpillérekből álló külső támaszrendszer romjai még ma is láthatók a helyszínen, tanúskodva a régmúlt mestermunkájáról.

A gótikus stílus hatásait felvonultató díszítőfaragványok jelentős hozzájárulást nyújtanak a korszak magyar művészetének megértéséhez. Kiemelkedő értékük abban rejlik, hogy tükrözik Esztergom III. Béla idejéből származó királyi művészetének hatásait, és egyben megerősítik azt a kapcsolatot, amely az antikizáló stílus és Provence, valamint Emilia tájai között fennáll. Ezek a műalkotások nem csupán esztétikai értékük miatt fontosak, hanem a kulturális párbeszéd szempontjából is, hiszen a régiók közötti művészeti hatások gazdagítják a magyar művészeti örökséget.

Budapesten, a Magyar Nemzeti Galéria Régi Magyar Gyűjteményének falai között egy igazán különleges kincs található: az aracsi kő. Ez a lenyűgöző műtárgy 1896-ban került elő, Gerecze Péter ásatásának során, egykor egy templom északi oldalához csatlakozó kolostor udvarán. A kőlap egy 1100 körüli időszakból származó síremlék töredékeként funkcionált, és felső részén, valamint oldalain gazdag figurális és szalagfonatos díszítések láthatók. A faragvány méretei 60 × 53 × 22,5 centiméter, és szürkés, helyenként lyukacsos mészkőből készült, ami még inkább kiemeli korának művészi értékét.

A régi síremlék eredeti funkciója máig titokzatos maradt. A szakértők véleménye szerint elképzelhető, hogy a síremlék kapcsolatban áll az aracsi kolostortemplom nemrégiben felfedezett elődjével, amely egy, a kövön látható egytornyos, egyhajós templom volt. Lehetséges az is, hogy az emlékhely eredetileg az alapítók végső nyughelyeként szolgált.

A rejtélyes romokhoz számos ősi legenda fűződik, amelyek szerint augusztus huszadika környékén a templom talaja különös módon feltárul. A választott időpont nem véletlen: az egyik mítosz szerint István király pihen a templom alatti titkos kriptában.

A monda szerint egy nap egy jótündér elvezette Vicuskát, a libákat őrző kislányt egy álomban szendergő királyhoz. A kislány szomorúan mesélte el családja megpróbáltatásait, mire István király felébredt, és megfogadta, hogy ha egyszer újra harangszó hallatszik a templom falai között, visszatér, hogy segítsen az elhanyagolt délvidéki magyarságnak. Addig is arra kérte Vicuskát, hogy őrizze a templomot, és tartsa életben a király emlékét.

Egy másik monda szerint minden tizenharmadik évben, Szent István éjjelén, különös kék lángok táncolnak a templom körül. Éjfélkor, a csendes sötétségben, hirtelen megnyílik a föld, és egy izzó üst emelkedik ki a mélyből, tele ragyogó arannyal, amely szikrázva ragyog a holdfényben. Ekkor egy tündér lép elő, csillogó szárnyai mögött az éj titkai rejlenek, és így szól: "Vegyétek el az aranyat, és építsétek újjá a templomot, hogy a hitélet újra feléledhessen!"

Az aracsi pusztatemplom és a sírkőtöredék nem csupán történeti és művészeti értékeik révén bírnak jelentőséggel. Az elmúlt harminc évben a délvidéki magyarság számára a közösségi identitás és összetartozás szimbólumává nőtték ki magukat. Az 1990-es évek óta több helyi magyar közösség által létrehozott civil szervezet aktívan részt vesz a műemlék megóvásában és népszerűsítésében. Minden nyáron megemlékezést szerveznek a pusztatemplom helyszínén, ezzel tisztelegve a helyi hagyományoknak és a közösségi összetartásnak.