A klímaegyezmény kérdése Trump és az Európai Unió viszonylatában rendkívül érdekes és összetett téma. Donald Trump elnöksége alatt az Egyesült Államok kilépett a Párizsi Klímaegyezményből, amely globális erőfeszítéseket céloz a klímaváltozás elleni küzdel
A cikk első megjelenése a Magyar Hírlap platformján történt.
Trump immár másodszor léptette ki az Egyesült Államokat a párizsi klímaegyezményből, amelynek keretében az aláíró országok azt vállalták, hogy a klímaváltozás megállítása érdekében csökkenteni fogják az üvegházhatású gázok kibocsátását, és e cél elérésére jelentős pénzügyi forrásokat fognak a klímasemlegességet elősegítő technológiák fejlesztésére fordítani.
Trump első alkalommal 2017-ben döntött a tagság felmondása mellett, ám a lépés furcsamód csak jóval később, pontosan akkor lépett életbe, amikor a demokrata Biden megnyerte a választásokat, és azonnal visszatért a megállapodásba. Jelenleg körülbelül 150 demokrata képviselő fejezte ki ellenállását a kilépés ellen. Ha a republikánusok a 2028-as választások során vereséget szenvednek el, akkor valószínű, hogy mire a kilépés hatályba lépne, az Egyesült Államok újra tagja lesz a klímaegyezménynek.
A kilépések hátterében mindkét esetben az húzódik meg, hogy Trump elutasítja azokat az indokolatlan ideológiákat, amelyek korlátozhatják az amerikai versenyképességet és a kormány cselekvőképességét, ahogyan azt az Európai Unióban tapasztaljuk.
A párizsi klímaegyezmény ugyanis olyan feltételezésekre épül, amelyek teljesen megalapozatlanok, szinte a szó szoros értelmében légből kapottak. Mindenekelőtt nincs direkt összefüggés a Föld átlaghőmérsékletének változása és a légkör szén-dioxid-tartalma között, ezt még az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) kiadványaiban szereplő tudósok sem állítják, az alapanyagokban ilyen kijelentés nincs, az csak az úgynevezett klímamodellekből jön ki, azokból is csak a legfelső politikai szinten, mint ahogy az egész "projekt" politikai indíttatású. A levegő szén-dioxid-tartalma akkor vált az emberiséget fenyegető veszéllyé, amikor azt 1992-ben Rio de Janeiróban, az ENSZ Környezet és Fejlődés konferenciájának melléktermékeként megszavazták. Az ember által okozott, mérhető és méltán aggasztó környezetrombolásra ügyesen ültették rá az ember okozta klímaváltozást és rendeltek hozzá megvalósíthatatlan célokat, amelyek nem teljesítéséért a klímaaktivisták folyamatosan támadhatják a kormányokat. No, ennek vet most véget Amerikában Trump, remélhetőleg nem csak négy évre.
A helyzet az Európai Unióban sokkal súlyosabb, mint azt sokan gondolják. Itt a politikai döntéseket lényegében a német vezetés irányítja, amelynek megszületésében a választók mindössze 10-15%-os támogatottságával bíró Zöld Párt, valamint a szélsőbaloldali, a Frankfurti Iskola ideológiáját képviselő média játszik kulcsszerepet. A sajtó hatalmas mértékben felnagyította a német Zöldek hangját és befolyását, pedig ők nem is voltak kormányon, amikor a német és az egész Európai Unió gazdaságát nagymértékben érintő, súlyos következményekkel járó döntések, mint például az energiewende, meghozták.
Ha esetleg a szén-dioxid klímahatásán lehet is vitatkozni, a kibocsátás lecsökkentésének módján már nem, mert az számítások kérdése, és egyértelműen bizonyítható, hogy a sok száz milliárd euróval támogatott szél- és naperőművek (és az összes rájuk épülő technológia, különösen az úgynevezett hidrogéngazdaság) zsákutca, egy megvalósíthatatlan lázálom. Nincs és nem is hozható létre az a tárolókapacitás, amely a szél- és naperőművek ingadozó teljesítményét ki tudná egyenlíteni, és ez minden energetikai szakember előtt az első perctől kezdve világos volt. Az elmondottak érzékeltetésére érdemes néhány számadatot bemutatni. Ahhoz, hogy szél- és naperőművekkel biztonságosan lássuk el Európa energiaigényét, egyhavi tartalékkapacitást kell képezni, ami 1400 terawattórát (TWh) tesz ki. Egy Elon Musk-féle lítiumionos akkumulátor (TESLA Powerwall 2) tárolókapacitása 13,5 KWh, ára tízezer dollár és élettartama tíz év. Ezekből az adatokból könnyen kiszámítható, hogy ilyen akkumulátorból 104 milliárdra van szükség, és a költsége összesen 1 040 000 milliárd dollárt tesz ki, ami több évtizednyi uniós GDP-nek felel meg. Az eredmény bármilyen másfajta tároló esetén is hasonló lesz: elképzelhető, de a gyakorlatban megvalósíthatatlan.
Ha a célunk a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése, akkor a legkézenfekvőbb és leghatékonyabb megoldás az atomerőművek széleskörű integrálása a globális energiamixbe. Oroszország és Kína ebben a tekintetben figyelemre méltó eredményeket értek el, míg az Európai Unió és az Egyesült Államok esetében a fejlődés jelentősen lelassult a zöld ideológiák előtérbe kerülése miatt. Például Németországban az összes atomerőművet leállították, és sok esetben fizikailag is megsemmisítették őket. Ez a tendencia, amely az energiewende keretein belül továbbra is érvényesül, a széles körben elismert kudarccal együtt is folytatódik. A Draghi-jelentés, amely az európai versenyképességről szól, hangsúlyozza a szél- és naperőművek kapacitásának növelését, míg az atomerőműveknek csupán mellékes szerep jut, mivel az olyan országok, mint Franciaország, továbbra is prioritást élveznek az atomenergia terén.
Több évtizedes tapasztalattal rendelkezem az Európai Unió fejlődésének nyomon követésében, amelyből hat évet az Európai Parlament falai között töltöttem. Ezen kívül egy évtizeden át hazai szakértőként tevékenykedtem, folyamatosan a közösség politikai struktúrájával és gazdasági stratégiáival foglalkozva. Számos uniós dokumentumot és az unióval kapcsolatos részletes elemzést tanulmányoztam. Ezek alapján határozottan kijelenthetem, hogy az unió visszaesése megállíthatatlan marad, amíg a jelenlegi vezetés és a hozzá kapcsolódó szemlélet irányítja az eseményeket.
A jól működő Európai Gazdasági Közösség fejlődésének útját a maastrichti szerződés jelentősen megváltoztatta. Az európai birodalom kiépítésére törekvő politikai vezetők ambíciója az országok integrálása volt, ami az euró bevezetésével valósult meg. Ez a lépés azonban súlyos eladósodáshoz vezetett a dél-európai államokban, és az uniót is stagnálásra ítélte. Ha tehát a versenyképesség csökkenésének okait keressük, érdemes visszatekinteni az euró bevezetésére. A téma széleskörű irodalommal rendelkezik, Soros György is kifejtette véleményét erről, de én inkább a saját könyvemet ajánlom figyelmedbe: Lóránt Károly: Az Európai Unió jövője és Magyarország mozgástere (Kairosz Kiadó, 2015).
A másik súlyos tévedés, hogy 2008-ban az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó hat állam (továbbá Görögország, Norvégia és Magyarország) a kezdeti ellenállás után végül engedett az angolszász (valamint lengyel és balti) nyomásnak, és meghívta Ukrajnát a NATO-ba. Nyilvánvaló volt, hogy ennek milyen következményei lesznek. Az angolszász érdekek, ahogy azt Mackinder már egy évszázaddal ezelőtt megfogalmazta (Lóránt Károly: Nagy hatalmi játszmák - Geopolitikai elméletektől az ukrajnai háborúig. Kairosz Kiadó, 2024), arra irányultak, hogy Nyugat-Európát elzárják az orosz piacoktól és energiaforrásoktól. Ez a stratégia annyira jól működött, hogy most azok az országok, amelyek egykor meg akarták gátolni Ukrajna NATO-tagságát, a háború leghangosabb támogatóivá váltak, sőt nem csupán fegyveres támogatást nyújtanak, hanem - a múlt tanulságait figyelmen kívül hagyva - csapatokat is szeretnének küldeni az orosz erők ellen.
Az oroszokkal háborúban állunk, Kína ellenséggé vált (lásd: NATO Strategic Concept 2022, 13. pont), Trump vámot emel. Hova is kívánunk exportálni ezek után? Hol akarunk mi versenyképesek lenni? És mindezekre jön rá a már említett esztelen klímapolitika és mint hab a tortán, az illegális bevándorlásból származó problémák.
Amerikában egy választás révén, remélhetőleg véglegesen, sikerült megszabadulni az olyan szélsőséges ideológiáktól, mint a klímaváltozás miatti pánik, az illegális bevándorlás problémája vagy a genderkérdések körüli zűrzavar. Ezzel szemben az Európai Unió, a maga 27 tagállamával és egy megszorító, leválthatatlan uniós vezetéssel, sokkal nehezebb helyzetben van. Érdemes azt is figyelembe venni, hogy az a bizonyos háttérhatalom, amely jelenleg az Egyesült Államokban háttérbe szorul, valószínűleg itt próbál majd teret nyerni.
Számomra nincs más alternatíva, mint hogy kitartó munkával és fokozatosan meggyőzzem az európai embereket arról, hogy a hagyományos politikai pártok már nem tükrözik az ő valódi érdekeiket. Elérkezett az idő, hogy új politikai formációk után nézzenek. Ehhez elengedhetetlen egy alapos szervezői tevékenység, valamint egy saját médiaplatform kialakítása, amely valódi alternatívát nyújt a jelenlegi domináló médiaviszonyokkal szemben.
