Vannak, akik az elektromos áram varázsát használják arra, hogy megújítsák fiatalos energiaszintjüket.

Az idő csupán egy mesterséges konstrukció, és az ebédidő talán az egyik legnagyobb trükk, amivel az emberi elme játszik.

Annyi inspiráló tényező létezik a rock and roll világában, hogy szinte végtelen a lehetőségek tárháza: a szexi csajoktól kezdve a dögös kocsikon át egészen az űrhajókig, sőt, még a titokzatos dolmenekig és a varázslatos druidákig is eljuthatunk. Miért ne lehetne azonban egy gitárpedál a zene múzsája? A Hellacopters, a punk és glam-rock elemeit ötvöző garázsrock legenda, legújabb albuma, az Overdriver, valójában a Color Sound márka ikonikus narancssárga Overdriver pedáljáról kapta a nevét, amely a hetvenes években hódított. Nicke Andersson, a zenekar vezetője, rajongott ennek a pedálnak a hangzásáért, ami tovább fokozza a lemez különlegességét.

De nemcsak ő, hanem David Gilmour, Jeff Beck, Marc Bolan és Joe Perry is hálás volt a pedál tervezőjének, Gary Stewartnak. És e gitárhősök említésével részint be is azonosítottuk a Hellacopters új albumának hangképét.

Az addiktív partislágereiről híressé vált svéd formáció három évvel ezelőtt tért vissza nagy dobással, az *Eyes Of Oblivion* című albummal, amely felfedte, hogy létezik egy olyan zenei oázis, ahol a korai Aerosmith, a Ramones, a Stooges és a Rolling Stones felpörgetett junky honky-tonks rockja egyaránt otthonra lel. A dalokban áradó szemérmetlen slágeresség és robbanékony energia egyesül, aminek hatására a hallgatók szinte azonnal táncra perdülnek.

sőt az új műsor nem más, mint óda az Overdriver pedálhoz, az elektromossághoz, a szerelemhez, mindazokhoz a dolgokhoz, amelyek bizsergető érzést váltanak ki.

A Hellacopters ezt az egészet rocknak titulálja, és ebben nincs kételkedés. A zenekar slágerekhez való érzékenysége pontosan olyan kifinomult, mint amit egykor a legendás svéd ABBA-tól láthattunk.

Hogy még inkább fokozzuk a hatást: a 2008-as "Head Off" című búcsúalbum előtt megjelent lemezek nyers, brutális hangzásához képest most egy sokkal lágyabb, hetyke soft-rock stílus jellemzi a zenéjüket. Ezen a friss irányvonalon leginkább a Rainbow hetvenes évek végén készült munkái (mint például a "Long Live Rock and Roll" vagy a "Down To Earth") és a Whitesnake korai, nyolcvanas évekbeli albumai (mint a "Ready An' Willing" és a "Come An' Get It") érződnek.

A "Don't Let Me Bring You Down" dalban főként a Rainbow zenei világának hatásai érezhetők, míg a "Wrong Face On" sokakban a 2020-as évek magyar Mobilmániáját idézheti fel. A Hellacopters energikus akció-rockját azonban nem lehet csupán egyetlen vonalra redukálni; itt érdemes megemlíteni az MC5, a Thin Lizzy, a Cheap Trick és a Sex Pistols örökségét is, amelyek mind hozzájárulnak a banda egyedi hangzásának kialakításához.

A stockholmi Hellacopters ismételten a hetvenes évek zenei világát idézi meg, ezúttal egy olyan album formájában, amely a hangzás minden aspektusát magába foglalja, hogy az Overdriver pedál segítségével közvetítse üzenetét a világ felé. Most viszont a zenéjük kidolgozottsága és részletgazdagsága lényegesen megnövekedett, összehasonlítva azzal az időszakkal, amikor még úgy vélték, hogy az önkifejezés legszembetűnőbb módja a felpörgetett retro garázspunk stílus volt.

Az Overdriver programja egy magával ragadó, hősies soft-rock élményt kínál, ahol a meglepetések, a kockázat, az irónia és az izgalmas vibrálás hiányzik. Ehelyett viszont egy letisztult, harmonikus dallamvilágot kapunk, amely tele van érzelmekkel és fenséges hangzású gitárszólókkal.

ami sokkal frissebben szól, mintha felraknánk mondjuk a Kiss Destroyer című lemezét.

A svédek zenészek olyanok, mintha valami laboratóriumban keresnék a tökéletes diszkó, glam-rock, vagy nagybetűs ROCK albumok képleteit, és ebbe a nagy emberkísérletbe beszállt az Entombed egykori dobosa, Nicke Andersson, és zenekara, a Hellacopters is. A billentyűs hangszerek tökéletesen illeszkednek a nagy egészbe, néha még a korai Elton John zongorafutamai is eszünkbe juthatnak, ugyanakkor a Wrong Face On tekerése olyan, mintha csak a P. Mobil jammelős soundchekje lenne 1977-ben, a Lángban.

A legizgalmasabb, hogy a Hellacoptersnek úgy sikerült a soft-rockos ízekkel távolabb kerülnie a komfortzónájától, hogy a végeredmény ugyanolyan revelatív, mintha nem is a hagyománnyal dialogizálnának, hanem éppenséggel ők fedezték volna fel a rock and rollt.

Ugyanakkor a Scorpions klasszikus balladáit idéző Coming Down, vagy a balladisztikus The Stench azt mutatja meg, hogy a Hellacopters már nemcsak a zabolátlan energiáról szól, hanem arról is, hogy milyen az, amikor az ötvenes srácok visszaszesznek a tempóból, és elmerengenek a nagybetűs rock után a nagybetűs életen.

A zord garázsrock és a detroiti punk rock világán túl is létezik élet, még akkor is, ha egy Overdriverre csatlakozva merülünk el a hetvenes évek valóságának zúgásában. Az időtlen dallamok és a feszültséggel teli riffek egy új dimenziót nyitnak meg számunkra, ahol a zene nem csupán hang, hanem élmény, amely áthidalja a múlt és a jelen határait.