Évente számos ember tűnik el láthatatlanul, miközben a cégek profitálnak a hiányukból.

Több mint százezer japán ember évente úgy dönt, hogy szó szerint eltűnik. Család, munka, múlt – mindezeket hátrahagyva indulnak új, ismeretlen városokba, új identitással, a társadalom szélén. A johatsu, magyarul dzsóhacu, azaz az "elpárolgottak" jelensége Japán egyik legelrejtettebb és legmegrázóbb társadalmi jelensége. Ez a titokzatos folyamat nem csupán a személyes tragédiák sorát jelenti, hanem egy mélyebb, kulturális és pszichológiai problémát is feltár, amely a modern élet kihívásaival és elvárásaival függ össze.

A Zs-kategóriás filmektől kezdve a legnagyobb hollywoodi sikeralkotásokig visszatérő elem az a történetszál, amelyben a főhős vagy valamelyik mellékszereplő a régi életét hátrahagyva szó nélkül felszívódik, és egy teljesen más közegben, új személyazonossággal kezd új életet. Ez sokszor a bűnözők életvitelére jellemző a mozivásznon, de a jelenségre jó példa a tanúvédelmi program is, amelyben egy-egy ügy fontos tanúját és családját helyezik át egy mások által nem ismert környezetbe a biztonságuk megóvása érdekében. Az elpárolgás jelensége azonban nem csupán filmes fogás.

Japán sokak számára a fegyelem, a rend és a precizitás szimbóluma, és ez nem véletlen. Az ország mindennapi élete szinte zökkenőmentesen működik, ami lenyűgöző. Azonban sokan nincsenek tisztában azzal, hogy a szigorú szabálykövetés mögött óriási nyomás és kemény társadalmi elvárások húzódnak meg. Azok, akik hibáznak, gyakran nemcsak munkahelyüket kockáztatják, hanem magánéletük is válságba kerülhet. A valódi támogatás pedig ritkán elérhető, így az egyetlen megoldás sokszor a láthatatlanná válás, a menekülés a mindennapi valóságból.

A japán nyelvben létezik egy speciális kifejezés azokra az emberekre, akik nyomtalanul eltűnnek: johatsu, vagyis dzsóhacu. Ez a szó szó szerint "elpárolgott, felszívódott ember"-t jelent, és nem csupán egy költői kép, hanem egy valós társadalmi jelenséget tükröz.

És bár közülük sokan idővel előkerülnek, egy jelentős részük soha nem tér vissza korábbi életéhez. Emiatt ismerőseik és családtagjaik sem tudják meg soha, mi történt az illetővel. Az érintettek persze nem ok nélkül szedik egyik napról a másikra a sátorfájukat. Sokan közülük komoly függőségekkel, magánéleti problémákkal, válással, gyásszal, munkanélküliséggel vagy hatalmas adósságokkal küzdenek, ám ahelyett, hogy szembenéznének ezekkel a problémákkal, az eltűnésükkel járó csendet és nyugalmat választják.

A dzsóhacu azonban nem pusztán egyfajta szökés, menekülés az élet nehézségei elől. Sok esetben ez a folyamat egy jól megszervezett, csendes átalakulás. Az eltűnni vágyók gyakran egyetlen éjszaka alatt hagyják el otthonukat. Segítségükre sietnek az úgynevezett yonige-ya cégek - éjszakai szökési szolgáltatók -, amelyek néhány óra alatt kiköltöztetik őket, új lakást, életet és identitást biztosítanak nekik. A fizetés készpénzben történik, így többnyire nyoma sem marad. Az új személyazonosság mellett ezek a szolgáltatások ráadásul tényleg teljeskörű szolgáltatást kínálnak: a költöztetés és az új okmányok lezsírozása mellett érzelmi támogatást kapnak, és az új közegbe való beilleszkedésben is segítik őket.

A feketepiac áraihoz viszonyítva ez a szolgáltatás igencsak kedvezőnek tűnik: mindössze 450 amerikai dollárnak megfelelő, azaz 50 ezer jenért (körülbelül 126 ezer forint) szinte bárki eltűnhet a világ színpadáról. Azonban érdemes figyelembe venni, hogy egyes szolgáltatók akár 300 ezer jent (758 ezer forintot) is elkérhetnek a diszkrét eltűnésért. Az éjszakai költöztetők elnevezése sem véletlen: ezek a cégek titokban, gyakran az éjszaka sötétjében végzik munkájukat, így valóban diszkrét megoldást kínálnak azok számára, akik új életet szeretnének kezdeni, távol a múlt terheitől.

Az új élet gyakran a társadalom legperemén kezdődik: alkalmi, feketén végzett munkák, romos szállások, csekély kapcsolattartási lehetőségek. Sokak számára azonban még ez is elviselhetőbb alternatíva, mint a korábbi életük által hozott szégyen és megaláztatás. Tény, hogy a múltjukat elfelejteni próbálni rendkívül megterhelő feladat, és sokan küzdenek ezzel a lelki terhével. Az új kezdetek során sokan találkoznak társadalmi elvárásokkal és nehézségekkel, miközben a múltbeli életük árnyai továbbra is kísértenek. A félelem attól, hogy a régi életük nyomai felszínre kerülnek, és a magány érzése mélyen megmérgezi a mentális állapotukat. Felmerül a kérdés, miért nem térnek vissza a szeretteikhez? A válasz legfőbb része az, hogy bár a korábbi életük is szégyenteljes volt, a múltjukra nehezedő megbélyegzés és elítélés még inkább megnehezíti a visszailleszkedést. Ezért inkább elrejtik történetüket a világ elől, még akkor is, ha ez lelkileg őrölni kezdi őket.

Hiroshi, a 42 éves férfi története egy különös és megindító dokumentumfilm, a 2015-ös "The Vanished: The Evaporated People of Japan" középpontjában áll. A tokiói vállalat középvezetőjeként dolgozó Hiroshi életét egy váratlan pénzügyi hiba forgatta fel, ami végül az állása elvesztéséhez vezetett. Az elkerülhetetlen válás és a családjával való eltávolodás csak tovább súlyosbította a helyzetét. A kudarc és a szégyen olyan mély sebet ejtett rajta, hogy egy éjszaka nyomtalanul eltűnt - olvashatjuk az India Times írásában. Új életet kezdett egy yonige-ya nevű cég segítségével, Hokkaidó szigetére költözött, ahol húsz éven át rejtőzködött, és feketén dolgozott egy halásztársaságnál. Ebben az időszakban senkinek sem árulta el a nevét vagy a múltját, és az évek során egyszer sem keresett rá a családjára. "Nem akartam fájdalmat okozni, de úgy éreztem, a létezésem maga a fájdalom" - osztotta meg érzéseit egy interjúban, amely rávilágít arra, milyen mély nyomot hagyott benne a múltja.

Mindezekre a lehetőségekre bőven volt mód, hiszen Tokió, Oszaka és más nagyvárosok dzsóhacu-negyedei a felszívódó emberek számára már régóta léteznek. Ilyen például Sanya vagy Kamagasaki, ahol az eltűntek, hajléktalanok és a társadalom szélére szorultak keresnek menedéket. Ezekben a negyedekben egyfajta íratlan törvény uralkodik:

Egyes kutatások szerint ezekben a negyedekben aránytalanul magas a mentális betegségek és az öngyilkossági kísérletek száma. Egy 2020-as Meidzsi Egyetemi tanulmány kimutatta: a dzsóhacuk többsége súlyos szorongással vagy depresszióval küzdött az eltűnést megelőzően, de csak kevesen kerestek professzionális segítséget - részben a mentális problémákhoz kapcsolódó társadalmi stigma miatt.

Az eltűnt, vagy sokkal inkább a társadalom elől "felszívódó" személyek esetei gyakran nem kapcsolódnak bűncselekményekhez, így ha a családtagok nem jelentik be az eltűnést, vagy ha az érintett maga választja ezt az utat, akkor a rendőrség nem indít aktív keresést. Emiatt sokan magánnyomozók segítségét kérik, de sajnos sok esetben ők sem érnek el jelentős eredményeket. Azok, akik eltűnni kívánnak, gyakran annyira eltökéltek, hogy inkább teljesen elhagyják a múltjukat, mintsem hogy szembenézzenek vele, így a lebukás lehetősége rendkívül alacsonyra csökken. Ez a jelenség nem csupán szociológiai érdekesség vagy extrém eset, hanem egy tükör, amely megmutatja, hogy a látszólag jól működő japán társadalom, amely mindent biztosít, valójában nem ad elegendő teret a hibázásnak, a gyengeségnek vagy az emberi összeomlásnak. Az eltűnés nem csupán egyéni döntés, hanem egyre több ember válasza a szigorúan szabályozott környezetre, ahol sokan úgy érzik, hogy a társadalmi elvárások elől menekülniük kell, még akkor is, ha ez a saját identitásuk feladásával jár. Ahogyan Hiroshi is megjegyezte: "Nem haltam meg, de már nem vagyok ugyanaz az ember."